Tarr Béla zseni. Ez nem újságírói elfogultság, ez tény. A Sátántangó, a maga 7 óra 15 percével, a világ egyik legismertebb és legtekintélyesebb magyar filmje. Külföldiek számára Magyarországot a gulyás és Budapest után Tarr Béla jelenti.
Tiszta film, tiszta mozi. Ha úgy tetszik, ez akár mottója is lehetne ennek az életműnek, vagy a tarri szemléletmódnak. Bár ő nyilvánvalóan tiltakozna és kikérné magának a címkézést, ahogy azt is rendre kikéri, hogy korszakolják a munkásságát. Ellenben, ha megnézzük, hogy az idő előrehaladtával hogyan változott, alakult Tarr Béla filmnyelve, formanyelve, laikusként, filmkedvelőként akarva-akaratlanul szembeötlik a különbség és béklyózza az embert a korszakolás, csoportosítás kényszere. Éppen ezért, arany középút gyanánt, maradjunk annál, hogy korai filmek, a fő mű és a lezárás. Ezt talán még a mester sem fájlalná nagyon.
A korai dokumentum-játékfilmek
Tarr Béla magát ma is anarchistaként határozza meg. Dühíti az igazságtalanság, a nyomor, a szegénység. Pályája elején ez különösen hangsúlyos volt, a fiatalkori lázadás a maximumra tekerte ezt a dühöt. A Családi tűzfészek, a Szabadgyalog és a Panelkapcsolat olyan társadalmi és emberi témákat, tragédiákat járnak körül, amelyek máig nem múltak el, csak átalakult a kontextus. Ahogy a rendező fogalmaz: először azt hiszed, ontológiai a baj, aztán ahogy halad előre az élet, rájössz, hogy igazából kozmikus. Lakhatási krízis, alkoholizmus, a bántalmazás minden formája mind olyan témák, amelyek az előbb említett filmeket áthatják. Ezeket a kommunista diktatúra szorítása is súlyosbítja, Tarr Béla szerint ennek ellenére, a dolog változatlan. A rendező számos alkalommal dolgozott amatőrökkel, civilekkel, a Családi tűzfészek esetében ez kimondottan fontos volt számára, hogy a többgenerációs együttélés nyomorát és a hetvenes évek lakhatási válságát hitelesen közvetíthesse.
A fő mű: a Sátántangó
Ahhoz, hogy Tarr Béla életművének csúcspontjáról beszéljünk, szólnunk kell a „Béla Tarr brand” további szereplőiről is. Tarr Béla kifinomult érzékkel gyűjtött össze maga mellé három másik zsenit, hogy állandó alkotótársai legyenek: Hranitzky Ágnes vágót, Krasznahorkai László írót és Víg Mihály zeneszerzőt, aki a fő mű főszereplőjét, Irimiást is alakítja.
A Sátántangó mára intézménnyé vált. 7 óra 15 perc a játékideje, és nagyon röviden, egy termelőszövetkezet széteséséről szól. A történet azonban ott kezdődött, hogy Krasznahorkai László, önmagában és a világban bolyongó fiatalként elhagyta családját és éjjeliőr lett egy tehenészetben. A semmi közepén, egy valamikori állami gazdaságban. Ott találkozott a magyar Alfölddel, a kiszolgáltatott, végletekig kizsigerelt és megszomorított mezőgazdasági munkásokkal. Ebből született a Sátántangó című regény és ebből forgott, azonos címen, Tarr Béla filmje. Ennél többet nem lehet és nem is érdemes erről a korszakalkotó műről mondani, minden próbálkozás üres fecsegésnek hatna, ezt látni kell. Annyi viszont hozzátehető, hogy eltérően a Balázs Béla Stúdióban megszokott stílustól, a Sátántangó stílusában és filmnyelvében is formabontó és példátlan. Tizenkét, nem feltétlen kronologikusan következő részben bontakozik ki a mű, amely, már csak hossza miatt is, két szünettel nézendő.
A lezárás: A torinói ló
1889, Torino. Fiáker halad az úton, egy ló húzza. Az állat megmakacsolja magát, nem hajlandó tovább haladni. A kocsis ostorral kezdi ütni. Ekkor, a torinói háza előtt álló Friedrich Nietzsche odalép, és zokogva az állat nyakába borul. A német filozófuson ekkor uralkodik el teljesen az elmeháborodás, 1900-ban bekövetkező halálig némán és magatehetetlenül vegetál. Legalábbis az elhíresült történet szerint, amelyből Krasznahorkai 1990-ben esszét és forgatókönyvet írt, Tarr Béla pedig életművét lezárandó filmet készített. A londoni férfi párizsi bemutatóján már tudta, hogy még egyetlen film lesz, aztán vége. Ez így is lett. A torinói ló hat nap történetét meséli el, ahogyan szépen, lassan, fokozatosan gyakorlatilag elmúlik a világ. A természet egyre furcsább viszontagságai nyugtalanságot okoznak, a főszereplő apa-lánya páros lova egyik napról napra a halál felé menetel. Minden elmúlik. A hatodik nap végén pedig kialszik a fény. „És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől”. Tarr Béla ezt visszaforgatta. Negatív teremtéstörténet – szokták mondani. A rendező és csapata úgy alkotta meg ezt a filmet, hogy tényleg lezárja az életművet. Hiszen ha kialszik a fény, a világ megszűnik, onnan nincs visszaút.
A tájékozódás művészetéről
A kolozsvári Florin Piersic moziban a Családi tűzfészek restaurált változatát néztük meg. A Mester a vetítés előtt és után is készségesen beszélt a 47 évvel ezelőtt készült, első nagy lélegzetvételű filmjéről, amely pénz hiányában öt nap alatt forgatott. Érdekes tapasztalat 2025-ben egy 1977-es fekete-fehér, celluloidra rögzített mozgóképet nézni szélesvásznon, négy hármas képarányban. Az egészen közeli felvételek a szereplők arcáról, a tárgyakról, a részletekről klausztrofób érzést keltenek. Igen, ilyen lehet szűk panelben kilenc ember együttélése. A közönség hol lélegzetvisszafojtva, hol sóhajtozva, hol nevetésben kitörve nézte Irén és környezete kálváriáját. A vége főcím után kérdezz-felelek kezdődött Tarr Bélával angol nyelven. Az élő legenda a világ lazaságát hozta be a moziba. Farmernadrágot és fekete tornacipőt viselt, majd egyszerűen felült a színpad szélére és várta a kérdéseket. Itt azonban valamiféle zavar keletkezhetett. Ugyanis, alulírott élt a gyanúperrel, hogyha az ember eljön a Családi tűzfészek vetítésére, magyarul: megnézi a programot, kiválasztja, hogy június 18, szerda, 18 óra, Florin Piersic mozi és jegyet vált, csak tudja, hogy Tarr Bélát nézni jön. Vagyis, van fogalma arról, hogy ki a rendező és mi a jelentősége annak, hogy ő itt van Kolozsváron. Nos, a közönségkérdések megcáfolták a hipotézisemet. Mielőtt kérdéseket teszünk fel valakinek, akiről lenyomat van az interneten, nem árt a világhálót segítségül hívni, és hanyagolni azt a kérdést, hogy leforgatná-e a 47 évvel ezelőtti első filmje folytatását.
Tarr Béla amellett, hogy zseni, intézmény is. Ez az intézmény pedig itt van, és elhozta a teljes életművét magával. Még mindig nem késő jegyet vásárolni és beülni valamelyik vetítésre. A Sátántangót pedig mindenkinek otthon kell megnéznie. Majdnem egy teljes munkanap, jóllehet fizetést nem adnak érte.
