Villámvignetták
Gubi a Stern doktor unokája volt, vele többnyire bújócskáztunk meg egyéb hasonlókat műveltünk. Zöldével fociztam is, egész jól játszott. Ő a 3-asba járt, én a Brassaiba, de akkoriban ez még nem tűnt egzisztenciális kérdésnek, bár persze mindenki tudta, hogy a 3-asból rengetegen bejutnak a polira, a Brassaiban meg szép lányok vannak. Bizonyára nem ilyen elvágólagos ez sem, elég, ha magamra gondolok.
Alpár, aki most a Máltai Szeretetszolgálat alkalmazottja, Csilla nevű nővérével jelent meg olykor. Csendes, jámbor fiúcska volt, Csilla pedig albinó leány.
Én azonban belsős voltam, a blokk régi, teljes jogú lakója, Petrache a románok, Péter a magyarok számára. Ezt persze nem mindenki vélte így, a magyarul jól beszélő Albu egyszer megjegyezte, nem tudom, melyik a hazám a kettő közül. Nagyot néztem, azt hittem, csak a kocsija izgatja.
Marius pedig egyszer azt mondta, ha még egyszer meghallja, hogy a magyaroknak szurkolok, kihívja a rendőrséget, „şi o să vă fut@ cîinii”. Ezt már akkor se hittem, de akkor még nagyon felháborodtam.
Ott volt még Dragoş, a másik nagymamás, aki végül oda is költözött. Vele is találkoztam később, meg olykor látom az utcán, de az ilyen találkozások fájnak. De hát az emlékezés a legjobb fájdalom.
Odúfény
Az adminisztráció egy szűk kis szoba volt a szembeni udvarban, oda jártunk kifizetni... az adminisztrációt. Akkoriban így hívtuk a blokköltséget – lám, egész kis szótárt lehetne összeállítani azokból a szavakból, amelyek akkor voltak, ma meg már nincsenek. Ha nagy volt a sor, a szintén szűk és sötét folyosón várakoztunk.
Gondolom, „naggyá” válásom egyik jele volt, hogy elmehettem az adminisztrációt kifizetni. A szüleim nem engedtek a szembeni udvarra különben, én meg szófogadó fiú voltam, nem „rendes kölyök”, mint öcsém.
Ott, az odúban fészkelt E. néni, egy gömböc, őszhajú magyar asszonyság, akit aztán állítólag letartóztattak, mert állítólag elsikkasztotta az adminisztrációt – akkoriban ez nem volt olyan gyakori, mint ma, vagy csak 5 órás híreket nem sugároztak.
Mikor beköszöntött a tisztesség kora, különféle idősebb férfiak szedték be az adminisztrációt, közülük az egyik tanított meg románul kérvényt írni, mert mi úgy értelmeztük a „subsemnatot” , hogy a szöveg alatt kell a nevemnek állnia, nem a szó után. Talán azért kellett kérvényt beadni, mert nyáron el akartunk utazni valahová, és hogy kevesebb személyre fizessünk.
A szembeni udvarban, amelyben egyébként sokkal több blokk volt, mint a mienkben, lakott Ursu, aki hozzánk járt át focizni, egyszer szájon vágott, aztán elnézést kért. Jó ember volt, később öngyilkos lett. Ott lakott egy osztálytársam is, Matteónak neveztük. Meg az is, Ballai Zoltán, akit lelőttek 1989 decemberében.
És ott, azon az udvaron áradtak ki az emberek. Arra nyílt a mozi hátulsó bejárata.
