Nagyapám se állt távol a nyolcadik iksztől, de szempillantás alatt rohant le az emeletről, és ő is a férfi nyakába akaszkodott. Annyi lélekjelenléte volt, hogy odaszólt a konyhában sertepertélő anyámnak: riassza apámat! Tolvaj!
Anyám gyöngéd, szerető asszony, ezért kíméletesen ébresztette a vasárnap délutáni álomba merült férjet: - Ne ijedj meg, de van valaki az udvaron. Állítólag tolvaj… Apám ettől rettenetesen megijedt, anyámon átesve száguldott a helyszínre, hogy ő is a férfire nehezedjen, miközben valaki hívta a rendőrséget. A vonal túlsó végén azonban szenvtelen hangon közölték: ha elkaptuk, vigyük is be! (A történet a nyolcvanas években zajlik, gondolom – remélem! –, hogy ma már nem fordul elő ilyesmi.) Mire azonban meggyőztük a rendfenntartókat, hogy mégiscsak ők jöjjenek, sok idő telt el. Az öregek nem bírták tovább szusszal a szorongatást, a tolvaj pedig lélekben omlott össze. Leroskadt a konyhaszékre és szánva-bánva mesélte keserű, hányatott életét, hogy most szabadult a börtönből, nem tudja, hogyan jut haza, és éhes. Nagyon éhes! Csak a frizsidert akarta kirabolni, semmi mást. (A nyolcvanas években…) Tény, hogy mire a rendőrök kiérkeztek, addig az öregeknek megesett a szívük a férfin, vigasztalták, tán meg is etették, pontosan nem emlékszem. De hiszen nem is tehettek másként. Nagyapám például sokszor mesélte, hogy amikor a frontról jött haza, a nadrágszíját adta el egy falat ennivalóért…
Mindenesetre nekünk, kislányoknak, annyi maradt meg évek múltán is az egészből, hogy a tolvaj ugyan tolvaj, de nem biztos, hogy csak „úgy” tolvaj. Sok esetben van valamiféle történet mögötte. (Sok esetben viszont nyilván nincs…) A sztorik márpedig fontosak, igyekszem mindig odafigyelni rájuk. Így derült ki, hogy a kedves elárusító mosolya mögött egy bántalmazott, megalázott, megnyomorított asszony küzd a szinten maradásért, megrepesztett csigolyával. A piacon télben-fagyban virágot áruló, soha sem mosolygó néni szomorúsága mögött pedig valami szívtelen pernahajder húzódik, aki állítólag a napi eladásból származó összegből semmit sem hagy meg neki. De ezt is csak onnan tudom, hogy egy másik gazember, aki lekurvázta, amiért az ő helyére ült a piachoz vezető kisutca senkiföldjén, telekürtölte a csarnokot ezzel a históriával. És tudnám sorolni más szerencsétlen sorsú nénik, pernahajderek, bántalmazott nők, és az őket bántalmazó gazemberek történetét. Mint ahogy azt is, hogy kiből miért lesz agresszor, tolvaj. Áldozat.
Mindez nem a most is szürke téli délutánról jutott eszembe. Hanem arról, hogy megint beleütköztem a hírbe: Dániában nagyon sok éve, 2000-ben, ha nem tévedek, „humán könyvtárat” létesítettek, azóta több mint 85 országban működik hasonló. Itt nem könyveket, hanem embereket lehet „kölcsönözni”. És őket „fellapozni”. Megismerni élettörténetüket, kérdezni, megérteni, hogy mit miért hogyan. „Talán azáltal, hogy meghallgatjuk egymást, hogy kíváncsiak vagyunk a másik ember hátterére, sikerül olyan információkhoz jutni, ami más megvilágításba helyezi a számunkra furcsa idegent, annak tetteit, motivációit”, magyarázta anno Ronni Abergel dán emberi jogi aktivista. „Ne a borítójáról ítélj meg egy könyvet!”, hirdeti. A kezdeményezéshez csatlakozók azt remélik, az „olvasók” ilyenformán majd nagyobb megértést tanúsítanak, nagyobb empátiával kezelik azokat, akik szembemennek a normákkal. Vagy akiket ezért vagy azért megbélyegzett a társadalom. Vagy épp azokat, akikkel nincsenek egy hullámhosszon, nem értenek velük egyet és vélhetően nem is fognak.
Nem ártana nálunk sem egy ilyen intézmény – nem csak kísérleti formában, gondolom magamban. Lenne mivel, kivel kitölteni a képzeletbeli polcokat. Milliárdnyi kis történet. Többségük megíratlanul-olvasatlanul, „felvágatlan ívekkel” süllyed el ebben a fene nagy gyűjtőkönyvtárban. Miközben pedig ezerrel pörög a hamis sztorik gyártása… Mennyi törődésre, odafigyelésre éhes ember a sok kemény fazon mögött! - bölcselkedek a Facebookon matatva ezen a szenvtelen téli délutánon. S ahogy leszáll az est, hosszan mélázva próbálom felidézni a gyermekkori csempekályha meleg zúgását.
