A lényeg, hogy nagyapám úgy döntött, megállnak. Eleget utaztak már az ország belsejében, hogy ez a hely mindörökké Magyarországhoz tartozzon. Pár év múlva derült ki azonban, hogy tévedett: újra a határ innenső oldalán találták magukat.
Csupán pár kilométerrel szúrta el. Mert hát ilyen a történelem. És ilyen az idő. Megtörténik, hogy valahol utólag meghúznak egy határt, és csak akkor derül ki, hogy hol voltunk igazán.
*
A táplálkozási szakértőket minden bizonnyal az idegroham környékezné, ha azt látnák, hogy pácienseik éjnek idején megindulnak a lakásban, étel után kutatnak a kamrában és elkezdik nyitogatni a hűtőszekrény ajtaját. Megtörténhet, hogy pár életviteli tanácsadó is beindulna és fejtegetni kezdené a közösségi médiában az éjjeli nyughatatlanság okait.
Na de mit szóljunk hozzá, ha mindezt egy medve műveli? Az iskolában annak idején még azt tanultuk, hogy a medvék télen hosszú álomba szenderülnek, melyből csak tavasszal ébrednek. Ehelyett mit csinál manapság a medve: télvíz kellős közepén útnak indul az erdőben, majd egy sípályán köt ki, ahol a békésen síző emberek nyomába iramodik. Játszik, keresgél, és a finom falatokat sem utasítja vissza. Mi lesz így a fitnesz programból?
Már a medvék sem a régiek, legyintenek egyesek. A medveszakértők pedig a vállukat vonogatják. Brumm!
*
Járunk úgy néha, hogy beragad. Rászorítottuk, hogy jól záródjon, de már nem mozdul, mintha eggyé lettek volna. Rányomtuk, hogy megmaradjon, de már nem tudjuk levenni. Megpróbálom tekerni, rántani, húzni, nyomni. Óvatosan megingatni az ellenállását, kibillenteni helyzetéből. Innen is, onnan is megmozgatni, megtalálni a gyenge pontját. Különböző szögeket keresni, egyenesen és ferdén, váltogatni az erő irányát. Ha túl erősen megrántom, eltörik. Ha túlságosan óvatos vagyok, és nem húzom eléggé, nem fog megmozdulni soha. Van valahol egy belső határ a két lehetőség között.
Járunk úgy néha, hogy kiapadnak a szavak. Elzártuk magunkban a régi emléket, hogy senki se férjen hozzá, s már nem lehet egyszerű mondatokkal kicsomagolni. Megpróbálom kitapintani, hogy merre haladnának a szavaid. Kérdezni és hallgatni. Ha túl gyorsan akarom kiszedni belőled, szilánkokra törik benned az emlék. Ha túl korán feladom, s elterelem a beszélgetést, soha nem fogod elmondani. Van valahol egy tétova határ a két lehetőség között. És egy különleges érzék, amelyik megérzi.
Tárgyakban és gondolatokban. Testben és lélekben.
*
„Gyere be a szobámba, mutassak valamit” – mondja rögtön, amint megérkeztem. Bevezet a birodalmába, hiszen csak pár hónapja került új családjához, és kezdte el az iskolát. Első osztályos kislány, még alig hét éves. Büszkén mutatja a játékait, közben szaporán magyaráz, hogy mi mit jelent az éppen elkészített rajzon. Zenét keresünk a laptopon, táncol és énekel, jól érzi magát. Hálás közönség vagyok, dicsérem és kérdezgetem.
Csak egy pillanatra áll meg és közelebb jön. „Szimpatikus vagy nekem, kedvellek” – mondja annyira őszintén, ahogyan csak gyerekek tudják mondani. Rám néz, és mintha picit elgondolkodna. „Tudod, a valódi szüleim valahol máshol vannak, és nem ismertem őket. Ez szomorú történet, ne beszéljünk róla. Beszéljünk most inkább vidámabb dolgokról” – suhan át tekintetében a felnőttes szomorúság. De a következő pillanatban már újra mesél, és ragyog a tekintete.
Még nem tud mindent értelmezni. De mindent érez már, amit érezni lehet.