Beszélgetés Dávid István egyetemi lelkésszel a FIKE küldetéséről
Hogyan alakult meg száz évvel ezelőtt a Főiskolás Keresztyén Ifjúsági Egyesület, azaz a FIKE?
A kolozsvári főiskolásokat, egyetemistákat megszólító közösség kibontakozása az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) 1921-ben történő megalapításához köthető. Az IKE 1926 nyarán Sáromberkén tartott konferenciáján már külön tanácskozásokat tartottak az egyetemisták. A tanév kezdetével rendszeressé váltak a pénteki bibliaiórák. Az önszerveződő tevékenységet a teológiai tanárok felkarolták. A beszélgetések, igetanulmányozások levezetésében tanárok, diákok egyaránt részt vettek.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először találkoztál a FIKE közösségével? Mi fogott meg benne?
A 90-es évek végén, a 2000-es évek elején voltam diák Kolozsváron. Tartalmas és sokrétű kulturális élet zajlott a városban akkor is. Az egyik FIKE bibliaóra ma is elevenen él bennem. Konstruktív vita, az egyetemisták bevonása és bevonódása, a témák szakszerű és mégis humoros, felszabadító tárgyalása jellemezte. Nem voltam aktív tagja a közösségnek, de az világos volt akkor is, hogy a résztvevők otthon érzik magukat azon a helyen. Bartos Károly volt akkor a lelkész. Ő és az önkéntes csapat olyan légkört biztosítottak, ami már az első perctől kezdve megragadta a résztvevők figyelmét. Világos volt, hogy érdemes egy ilyen pezsgő közösséghez tartozni.
A korábbi interjúkban azt mondtad, hogy olyan közösségben szerettél volna lelkész lenni, ahol „az őszinte kérdések, az önkéntes szolgálat és a lélekből fakadó szabadság” van jelen. Megtaláltad ezt? Alakított téged ez a közösség az elmúlt tizennégy évben?
Még többet is… Barátságok születtek. Olyan keretek között gyakorolhattam a szolgálatomat, ami egyszerre volt biztonságos és fejlesztő. Úgy lehettem egy gyülekezet lelkipásztora, hogy egy percig sem kellett megfeledkeznem arról, hogy én magam is a gyülekezet része vagyok. Nem csak adok, hanem kapok is. Nem csak az odaadás, nem csak a szolgálat, de az elfogadás és a befogadás ajándékát is megkaphattam. Nyitott és érdeklődő közeg vett körül, ami nagyban hozzájárul ahhoz, aki most vagyok. A fiatalok őszinte kérdésfelvetése elevenen tartotta bennem azokat a kérdéseket, amelyek életkortól függetlenül, minden keresztyén embert újra és újra a válaszadás, a hitvallás helyzetébe hozzák.
Volt olyan időszak, amikor különösen nehéznek érezted ezt a szolgálatot?
Azt hiszem, minden szolgálatban vannak ilyen időszakok. Nem csak a szolgálat jellege, de az élet is ilyen. Nehéz. És a nehézség sok esetben nem akadály, hanem továbblépési lehetőség. A legnehezebb helyzetek akkor voltak, amikor nem az Istennel való kapcsolat felől próbáltam megélni a körülményeket. Nehéz a hozzám nőtt embereket elengedni. Nehéz felvenni olykor a különböző nemzedékek különböző kommunikációs ritmusát. Nehéz elviselni azt a támadást, ami felém irányul, de lényegében valaki másnak, talán éppen Istennek szánnak. Nehéz ott maradni a szenvedésben. Ezek a nehézségek akkor nehezek leginkább, ha Istennek csak másodrendű szerepet szánok. Isten nélkül nehéz. Istennel is, de nélküle nehezebb.
Mitől más az egyetemi gyülekezet, mint a „klasszikus” gyülekezet?
A leglényegesebb különbség, hogy ez egy olyan gyülekezet, amely kimondottan egyetemisták, fiatal felnőttek pasztorációjával foglalkozik. Egy konkrét élethelyzet hívja létre, és a fiatal felnőtt élet által felvetett sajátos kérdések szabják meg azokat a módszereket, kereteket, amelyben az evangéliumi üzenetet próbáljuk eljuttatni, mélyíteni. A gyülekezeti tagok életkora 18 és 30 év közé tehető. A Szentírás több nemzedék együttélésében, egymásra utaltságában gondolkodik. Az időseknek szüksége van a fiatalokra, és a fiataloknak az idősekre. Az Istentől kapott élet a különböző generációk és a különböző (kulturális, szociális, anyagi) helyzetben lévők egymásra figyelésében formálódik. A fiatal felnőttekkel való célirányos foglalkozásnak nem az a célja, hogy leválassza őket az egyháztest többi gyülekezeteiről, hanem hogy a sajátos kérdéseiket, problémáikat, dinamikájukat komolyan véve segítse őket ebben az átmeneti időszakban.
A résztvevők életkora, élethelyzete nagyban meghatározza a közösségi alkalmak hangulatát, stílusát, illetve azokat a kérdéseket is, amelyek az igehirdetés, a bibliaórák középpontjában vannak. Különbözik a hagyományos gyülekezetektől abban is, hogy az ide tartozó tagok csak pár évig részei a közösségnek. Nincs állandó tagság, a közösség összetétele folyamatosan változik. Egyesek számára az egyetemi gyülekezet átmeneti tér, egy program a Kolozsváron zajló események között, ami az alkalmi feltöltődést, kikapcsolódást, elmélyülést szolgálja. Mások viszont szolgálataikkal, részvételükkel hosszabb távon is elköteleződve az állandóságot, a közösségi hálót, a lelki növekedés lehetőségét is megtalálják. Programjaink a hagyományos gyülekezeti alkalmakhoz hasonlóak: istentisztelet, bibliaóra, imaközösség, kátéóra, gyülekezetlátogatás.
Sokszor elhangzik a mondat: „FIKE, itthon vagy.” Mit jelent számodra ez ma? Mitől válik egy közösség valóban otthonná a fiatalok számára?
Otthon az a hely, ahol egy biztonságos környezetben fel lehet tenni azokat a kérdéseket, amelyek elbizonytalanítanak. Az otthon az a hely, ahol hinni tudok abban, hogy több vagyunk, mint amit magunkról és egymásról gondolunk, s az Istenre való odafigyelés szabaddá tesz minket arra, hogy az élet gazdagodása felé elmozduljunk. Az otthon az, ahol nem csak csendes figyelője vagyok az eseményeknek, hanem tevékeny és kreatív résztvevője is. Az otthon nem csak adottság, hanem lehetőség. Az a hely válik otthonossá, amit belakunk. A részvétel teszi az otthont otthonná, a közös történet, a barátok arca.
Amikor elkezdted a szolgálatot, milyen fiatalok érkeztek a FIKE-be, és milyenek érkeznek ma? Milyen jellegű tevékenységekre lehet „elcsábítani” jelenleg leginkább a fiatalokat, mire „vevők”?
Az a közeg, amelyben ma a felnőtté válás történik, meglehetősen változó, bizonytalan, kiszámíthatatlan, sűrű és strukturálatlan információfelhővel körülvett, ugyanakkor tágas és intenzív benyomásokkal telített. Sosem lehetett könnyű a felnőtte válás. De korunk kulturális és társadalmi zizegését nézve együttérzéssel kell lennünk azok iránt, akik mostanság küzdenek meg ezzel. Az eddig stabilnak hitt keretek nem töltik már be azt a szerepet, amelyek a korábbi generációk számára megfelelő háttért biztosítottak a felnőtté válás folyamatához. Megkérdőjeleződtek azok az intézmények, kulturális és társadalmi építmények, amelyek megadták azokat az értelmezési kereteket, amiben az élet alapkérdései értelmezhetőkké váltak. A világ ma már kevésbé értelmezhető, mint korábban. Nincs egyetértés még a világ értelmezhetetlenségében sem. Ez a szétdaraboltság viszont kiváló lehetőség arra, hogy az evangélium rendkívülisége valóban világ- és életrendező erővel hasson. Nekünk, lelkipásztoroknak, pedagógusoknak ez kihívás. Abban a korban, amikor semmi sem vagy kevés dolog magától értetődő, minden igyekezetünkkel azon kell legyünk, hogy az értelemtalálás iránti vágyat és felfedezés kalandját életben tartsuk. Most fokozottan fontos tisztáznunk magunkban, szolgálatunkra nézve is, hogy Isten múltban megmutatott gondoskodása mellett tudunk-e hinni Isten jelenvalóságában. Ebben az összekuszálódott világban nem elég elmesélnünk azt, hogy Isten volt, de érződnie kell, látszódnia kell reflexióinkban, kritikáinkban, bűnbánatunkban, és tervezgetéseinkben mindennél világosabban meg kell jelenjen az az igazság, hogy Isten létezik. Nem nekünk, lelki vezetőknek és nem is a programjainknak, hanem Isten szeretetének van igazi vonzása. A programok és a tevékenységek csak akkor eredményeznek maradandót, ha ebben a múlandó, sokszor instant, fel-fel villanó, digitalizált létben magát Istent hagyjuk megmutatkozni.
A fiatalok az egyházban az Istenre való hagyatkozás őszinteségét keresik. Olyan közeget, amelyben egyszerre van jelen a teológiai felkészültség, a szolgálati tér megosztására való nyitottság és az a törékenység, amely nem a tehetetlenségből, hanem Istennel való kapcsolatból fakad, s ami a kegyelembe ágyazott élet sajátja.
Mit jelent „a fiatalok nyelvén” beszélni úgy, hogy közben az evangélium lényege ne sérüljön?
Azt a megbízást kaptuk, hogy hirdessük a megváltás evangéliumát, és tanítsuk a ránk bízottakat a krisztusi életre. Az evangélium hirdetése és a krisztusi törvény tanítása csak azon a nyelven történhet, amilyen nyelven azok beszélnek, akik felé elhívattunk. Ebben az értelemben a „fiatalok nyelvének” ismerete lelkipásztori kötelességünk. Az evangélium lényege pedig az egymásra figyelő élet, az önmegváltás lehetetlensége, a krisztusi élet tágassága, a lélek szembesítő és felszabadító ereje. Az evangélium lényegéről akkor sem szabad lemondanunk, ha nem jutunk szóhoz. A sokszor akár fülsüketítő kérdések meghallása akkor is evangéliumi kötelességünk, ha olykor sértőnek is érezzük.
