Marci iskolásként vette meg az első méhcsaládját
MÁTYÁS ORSOLYA
– Egy közeli, egyébként méhész ismerősöm keresett meg egy délután azzal, körülbelül három éve, hogy nem-e tudok valakit, akinek szüksége lenne egy-két méhcsaládra, mert lenne eladó családja – kezdi mesélni Manases Marci. – A telefonhívása után a barátnőmmel beszélgettünk a témáról, és perceken belül vissza is hívtam a srácot: én megvennék egy családot. Az ötletet nem igazán gondoltam át, akkoriban csupán annyit tudtam a méhekről, hogy mézet készítenek. De belevágtam: beszereztem egy kaptárt egy Kisbácsból származó idős embertől és elindultunk a méhek után. Egy teljesen spontán telefonhívásból és spontán ötletből indult az egész…
– Mégis, honnan informálódtál, honnan tudtad meg, hogyan kell velük foglalkozni?
– Az igazság az, hogy az elején fogalmam sem volt, hogyan kell velük foglalkozni. Neten olvastam utána, interneten próbáltam informálódni, de azzal szembesültem, hogy rengeteg az eltérő vélemény. Mindenki a saját feje után megy, az emberek beállnak egy-egy „sorba”, s mennek a maguk útján. Úgy gondolják, hogy csak ők végzik helyesen a dolguk, aki másképp csinálja, az biztosan rosszul csinálja. Szóval az egymásnak ellentmondó vélemények nem sokat segítettek, ezért a Youtube-on kezdtem méhészettel foglalkozó videókat nézni, de sokat tanultam a saját tapasztalatokból is. Így ért veszteség is, de jó érzés volt magamtól rájönni néhány dologra, feladatra.
– Most, három év után mennyire érzed úgy, hogy megérte, hogy jó ötlet volt belevágni?
– Az elején rengeteget fektettem bele, de már tavaly márciusban elértem azt, hogy megtérültek a kiadások. Idén a fajtiszta méhanyák vásárlása újabb nagy kiadás volt, ám úgy érzem, megéri vállalni ezt és foglalkozni velük, főleg úgy, hogy szívesen teszem.
– Nem bánod, hogy egyetem helyett a méhészet mellett döntöttél?
– Egyáltalán nem bántam meg. Megtörténhet, hogy az idő során majd oda jutok, hogy bánni fogom, de amíg ez megy nekem, amíg jól megy, nem szeretném abbahagyni. Azt hiszem mindenki így lenne ezzel: ha belecsöppenne valamibe, ami jól megy neki, amivel jól keres és még örömét is leli benne, nem hiszem, hogy kiszállna. De azért nem biztos, hogy teljesen kimarad az egyetem, gondolkozok rajta, hogy jövőre próbálkozzak meg vele…
– Sulis voltál, amikor elkezdtél a méhekkel foglalkozni. Nem volt nehéz mindkettőre figyelni?
– Hát a suli az csak suli... Nem azt mondom, hogy cseppet sem érdekelt – ott voltam, de ennyi. Amikor jött az ötlet és komolyabban elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan lehet kihozni ebből valami jót, akkor inkább erre koncentráltam. Rengeteget segítettek a szüleim, sokat köszönhetek nekik. Mert ugye sulisként, semmiféle jövedelem nélkül nem volt könnyű elkezdeni, ők támogattak anyagilag is. Amikor viszont egyre több kellékre volt szükségem, s még több lett a kiadás, rájöttem, hogy őket sem tehetem ki még nagyobb költségeknek, ezért elkezdtem dolgozni hétvégenként. Az akkori fizetésemet teljes mértékben a méhészetbe fektettem.
– Jelenleg foglalkozol-e még mással a méhek mellett?
– Most egy méhészboltot próbálunk létrehozni egy ismerősömmel, aki szintén méhészkedik. Itt nálunk, Romániában, sajnos bármihez kezdesz, az elején lassan megy, rengeteget kell rádolgozni. Pontosan ezért gondoltunk arra, hogy nyissunk egy kellékboltot, ahol méhészeti eszközöket, felszereléseket árusítunk. Ezeket külföldről szerezzük be, kisebb-nagyobb gyártóktól, figyelünk a minőségre, és igyekszünk teljesen elfogadható áron kínálni a vevőknek. Mert bár európai szinten nálunk van a legtöbb méhész, nincs meg a méz ára, így aztán nem mindegy, hogy mennyibe kerülnek a kellékek.
– Mit értesz azalatt, hogy nincs meg a méz ára?
– Amikor vásárokra jártunk, késő télen sok méhésszel találkoztunk, beszélgettünk és ők mesélték, hogy délen tizenegy lejtől indul a méz kilója és leesik akár nyolcig is. Ilyen banális árban adnak el mézet tonnaszámra, mások meg kiszállítják Németországba, ahol eladják nyolc-kilenc euróért. Azt, amit itt megvesznek nyolc-kilenc lejért…
– Sokat hallani arról, hogy hamisítják a mézet…
– Az emberek, ha a bevásárlóközpontban meglátnak egy mézet „jó áron”, hamar megveszik azzal a tudattal, hogy a méz egészséges, szükséges. De közben mit sem tudnak arról, hogyan lehet megkülönböztetni az igazi mézet az érthetően olcsóbb hamistól. Ha a mézet megrázod és az buborékos lesz, akkor biztos, hogy nem természetes, mivel a méz a levegőt nem tartja magában. Az ilyen mézhez hozzá sem ért a méhecske. A hamis méz egyébként cukorszirupból készül, és a másik jellemzője, hogy éppen emiatt nem kristályosodik meg soha. Nincs szabály, hogy mennyi idő alatt, de az igazi méz bizonyos idő után biztosan kristályosodni kezd, megcukrosodik. Aki olcsón akar mézet venni, ebbe mindenképp gondoljon bele. Én azt ajánlom, hogy akinek csak lehetősége van, olyantól vásároljon mézet, akiről tudja, hogy méhészettel foglalkozik.
– Tőled kik szoktak vásárolni?
– Eleinte csak a családban, ismerősöknek adtam el a mézet, úgy is sok kellett és hamar fogyott. Aztán egy idő után, ha minőségi terméket árulsz, ha a vevő elégedett vele, visszatér hozzád, sőt ajánl az ő ismerőseinek is. Így nagyon gyorsan bővült és növekedett a vevőköröm. Most már sokan vannak, akik heti, kétheti vagy havi rendszerességgel rendelnek és vásárolnak tőlem.
– Miért nem reklámozod valahol a terméked?
– Nem akartam nagy reklámot, főleg addig nem, amíg csak helyben volt a méhészetem és csak néhány méhcsaládom volt. Most már Szatmárra is eljutottam, ott van a családok nagy része. Úgy gondolom, ahhoz, hogy reklámozd magad, évente minimum öt tonnát kell termelned. Mert abban az esetben, ha ma pergetek egy tonnát, jövő héten eladom az egészet, engem pedig megkeres egy kliens három hét múlva és nekem nincs mivel kiszolgálnom, őt abban a pillanatban elvesztettem. Ezért is próbálom csak lassan bővíteni a klienskört, és inkább biztosra menni.
– Mostanában nagyon sokan riogatnak a méhek kihalásával, a sok permetezés miatt. Te hogyan látod, valós-e a veszély?
– Sajnos igen. A permetezés miatt tényleg rengetegen elpusztulnak, valójában megfulladnak. A vegyszer bekerül a szervezetükbe, és rászárad a kis „nyelvükre”, így nem jutnak többet levegőhöz. A tavaly nekem is sok méhem elpusztult, és egyszerű volt rájönnöm, hogy a permetezés miatt történt, mivel a bizonyos „nyelvük” kinyújtva marad, ha méreg kerül rá. Az embereket sajnos egyszerűen nem érdekli, vagy pusztán gondatlanságból nem használnak olyan vegyszereket, amelyek nem ártanak a méheknek. A tavaly Szatmáron volt egy kellemetlen élményem: délben, amikor a legnagyobb volt a meleg és a méhek a legaktívabbak voltak, akkor érkeztek a mezőre a permetezők. Simán megoldható lenne a probléma, ha az emberek kora reggel vagy késő este végeznék a permetezést, amikor a méhek nem gyűjtenek...
– Hogyan választod ki, hogy mikor hova teszed a kaptárakat?
– A kaptárakat általában mezőségre, erdő közelébe, erdő szélére helyezzük. Az előbbi esetben a napraforgókhoz jutnak hozzá könnyen a méhek, az utóbbinál az akácra mennek. Természetesen nem szerencsés őket házakhoz, udvarokhoz közel tenni, de amúgy nem agresszívak: ha nem bolygatsz fel egy kaptárt, ha nem zavarod fel őket, akkor nem veszélyesek az emberre.
– Hogy látod a jövőt? Maradsz a méheknél?
– Úgy érzem, hogy ez nem csupán véletlen volt, ennek így kellett történnie. Most már nyakig benne vagyok a méhészetben, és nem másznék ki semmiért! Szeretem a munkám! Amíg nincs valami komoly egészségügyi vagy más problémám, ami akadályozzon, addig nem szeretnék lemondani erről. Belecsöppentem, szeretem. De pontosan azért, mert folytatni szeretném, a csapatot is bővítenem kell, segítségre is szükségem lesz. A következő kihívás pedig az, hogy megbízható embert találjak magam mellé.
