A könyvbemutató első momentumaként levetített felvételen a szerző lánya, Földes Ágnes köszönetét fejezte ki a könyv létrejöttéért, amelyről elmondta, hogy azt relevánsnak és korszerűnek tartja, és úgy vélte, hogy rövidsége ellenére, minden lényeges emberi problémával megküzdő műről van szó. Kifejtette, édesanyja, aki túlélte Auschwitzot, humoros, szenvedélyes nő volt, azonban olyan dolgokon ment keresztül, amelyekről csak groteszk módon lehetett írni, és amelyek a könyv indulatából és szenvedélyességéből egyértelműen kiérezhetők, akárcsak az a hatalmas küzdelem, az embernek maradás küzdelme, amely abból fakad, hogy a szerző nem tűrte az igazságtalanságot, a kiszolgáltatottságot, valamint a kifosztottságot. A mű által a szerző a lehető legközelebb hozza magához, a gondolataihoz, az érzelmeihez, a felismeréseihez az olvasót – magyarázta. Földes Ágnes meglátása szerint jó, hogy a regény most kerül az olvasó kezébe, amikor „megint olyan világban élünk, amelyben groteszk és abszurd dolgokkal kell megküzdenünk”.
A kötet egyik érdekessége, hogy ugyanabban a könyvben a román és a magyar változat is helyet kapott – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán szerkesztő, hozzátéve, hogy az első, Szilágyi N. Sándor által szerkesztett kiadáshoz képest a mostani tartalmaz néhány változást. Földes Ágnes úgy szerkesztette át, hogy minél koncentráltabban bizonyítsa azt, amire Földes Mária is rá akart mutatni, hogy a túlélők az életük folyamán újra meg újra visszatértek Auschwitzhoz. Nyolcvan évvel az események után is ez a könyv nagyon sokat mondhat a mai fiatal generációknak és minden olvasónak – vélekedett Tibori.
Földes Mária talán a legkorábbi időpontban kezdett el a témáról beszélni, több mint nyolcszáz írása jelent meg, amelyekben folyamatosan reflektál a kérdésre és azt különböző szempontokból, ellenben mindig tényszerűen prezentálja. Ezekből a töredékekből áll össze a regény, amelyben a főszereplő az ideggyógyászatot elhagyva, az orvos javaslatára sétát tesz Kolozsváron, azonban minden helyszín, amelyre eljut, különböző dolgokat juttat eszébe az életéről, amelyek nyomán ő maga is – túlélőként – mindig visszatalál a lágerhez, Auschwitzhoz. Amikor a séta során mindez már elviselhetetlenné válik, eldönti, hogy visszatér az ideggyógyászatra, úgy gondolva, hogy ott jobban érzi magát, mint kint, a világban – foglalta össze Tibori a regényt, majd Gidó Attila felvetésére, miszerint a könyvből – más holokauszt témájú visszaemlékezésekhez hasonlóan – egyértelműen kiérezhető a magány, úgy fogalmazott: maga a regény a magány története. A magánynak a jele többek között az is, hogy a túlélők próbálták kiírni magukból a történteket, de mégsem érezték úgy, hogy az igazság kimondásával a történteket és az azokból eredeztethető traumát lezárták, egyedül voltak ezzel a kérdéssel – magyarázta a szerkesztő.
A magányosság, magára utaltság kapcsán Tibori Jean Améryre utalt vissza, aki megfogalmazta, hogy a halállal szemben mindenki egyedül van, azt minden ember egyénileg éli meg, és a holokausztot túlélőket „szabadságolt hulláknak” nevezte, mert a rájuk kimondott halálos ítéletet soha nem vonták vissza, ezért az bármikor végrehajtható. Ennek a magánya létezik – hangsúlyozta Tibori. Améry – számos más túlélőhöz hasonlóan – miután kiírta magából az emlékeit és azt az állandó törekvést, kínlódást, hogy a lágertől eltávolodjon, öngyilkos lett. Kevéssel a regény megírását követően Földes Mária is véget vetett az életének. A „meghívott halállal” valamiféleképpen protestáltak az ellen, hogy a társadalom nem kívánta a történteket kibeszélni és azokból a tanulságokat leszűrni – összegzett Tibori.
A beszélgetés során Gidó Attila utalt arra, hogy a művet sokkal inkább önreflexióként, visszaemlékezésként lehetne meghatározni, semmint regényként. Felvetésére H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója reflektált: igaz ugyan, hogy a könyvben nincsenek fikciós elemek, azonban az eszközök, amelyekkel az emlékeket leírja, azt támasztják alá, hogy a mű egyértelműen regény, amellyel Földes Mária feltette a koronát a korábbi írásaira. „A kiszolgáltatottság, a méltatlan bánásmódnak a regénye ez” – fogalmazott H. Szabó Gyula, hozzátéve, hogy ezzel az új kiadással méltatlanul elfeledett embert idéztek meg.
A regényt azonban semmiképpen nem lehet dokumentarista szövegként olvasni, a szerző nem törekszik arra, hogy adatokat, dátumokat, pontos helyszíneket jelöljön meg, sokkal inkább azt az érzést kelti, hogy az érzelmekre akar hatni. Hogyan olvashatja ezt a könyvet a tizenéves fiatal, ha nincs meg a kellő történelmi háttértudása? – vetette fel a kérdést Gidó Attila. Tibori Szabó Zoltán meglátása szerint a maga groteszkségével és abszurditásával együtt a kötetből nagyon világosan kirajzolódik maga a történet, miszerint a lágerben az ember tanúja lesz annak, hogy mivé válik, amikor mindentől megfosztják, mindennap szembenéz a halál gondolatával, ha pedig mégis túlélné, felmerül a kérdés, hogy milyen emlékekkel, lelki gondokkal kell majd a későbbiekben megküzdenie. A kötet ezt az életérzést közvetíti – fogalmazott Tibori, majd hozzátette, hogy a mű érdekes színfolt a memoárirodalomban, és talán éppen a stílusa az, ami miatt még inkább hathat a fiatal generációkra.
