Itt van például a reggeli ébresztés. Mikor megengedik, berohanok a gyerekszobába, felugrom az ágyra, és kedves csaholással ébresztem a gazdit. Ilyenkor még csókot is nyaldosok az arcára. Azután levisznek sétálni, sajnos csak rövid időre, mert a gazdi és a kis tusi iskolába sietnek. Nagygazdimék, illetve a szülők is munkába igyekeznek. Én nagyon sajnálom, hogy nem lehetnek állandóan velem. El sem hiszitek, milyen unalmas egyedül otthon kuksolni. Ilyenkor puha kosárkámba szundikálok, még a játékaimmal sincs kedvem játszani.
A déli nap már javába besüt az erkély ablakán, mire kisgazdámék hazavetődnek. Ilyenkor csaholva, boldogan futkosok a lépcsőházba, mindenkit vidáman üdvözlök. Ölbe vesznek, vakargatják a pocimat, rövidre nyírt bundámat simogatják. Hogy pontosítsak, engem rendszeresen kellett volna fésülgetni, ellenkező esetben a szőrzetem úgy összekuszálódik, hogy ki se lehet fésülni. Így történt, hogy a kutyakozmetikus jobbnak látta, ha túl kócos szőrzetemet teljesen lenyírja. Mit mondjak, úgy néztem ki, mint egy csupasz hernyó, szőrzet nélkül. Na, de lassan majd kinő, én úgysem vagyok odáig a haszontalan fésülködésért. A fürdetést is csak eltűröm, mert tudom, hogy utána jön a dolog kellemesebb oldala. Törölközőbe bújtatnak, s jön a hancúrozás. Az egészből az a legjobb, amikor megrázom magam, s körülöttem minden vizes lesz, gazdimék szertefutnak.
Elméletileg naponta kétszer étkeztetnek koromnak és fajtámnak megfelelő táppal. Én nem igazán értek ezzel egyet, mindig finomabb az, amit a felnőttek esznek. Mindenből kéregetek egy-egy falatot, még a gyümölcsöt is megkóstolom. Igazán persze csontot rágcsálnék, de ezzel is nagyon óvatosak a gazdimék.
Kimondhatatlan öröm ért, amikor egy vasárnap reggel megtudtam, hogy az EKE-túrára engem is elvisznek. Hát ez azt jelenti, hogy kedvemre futkoshatok árkon-bokron keresztül, én is részt vehetek a közös fotókon, ami felkerül az EKE honlapjára. Hihetetlen élmény volt annyi kiránduló között szaladgálni. Mert nekem már születésemtől ilyenek a génjeim: fürge vagyok, és imádom az ember közellétét. Mindenkitől csórtam egy-egy falat kaját, és vége-hossza nem volt a pajkoskodásnak. Keresztül-kasul szaladgáltam az isztolnai dombokon, s ha a lépésmérő az én nyakamba lett volna, akkor a kilométerek szerfölött megszaporodtak volna. Bár borús volt az ég, a panoramikus láthatár mindenkit elbűvölt. Hol juhnyájjal s bárányokkal, hol fekete tehenekkel találkoztunk, s ha elengednek talán még meg is kergetem őket. Nagyon hasznosnak bizonyultam, mikor a túravezető véletlenül a karabinzár mellé csatolta a GPS-t, ami leesett. Nem vette észre a barna avarba hulló tárgyat. Én viszont pont ott kapargattam, így kotortam elő az értékes műszert. Erdőn-mezőn csatangolva, sáros úton, füves réten, vízparton gyalogolva örökítették meg a fényképezőgépek az élmény pillanatát. Nem csoda, hogy a 15 km-es túra után, mikor visszaértünk az autókhoz, én nyomban mély álomba merültem kicsi gazdám ölében. Még azzal sem törődtem, hogy sáros mancsaim letakarítsák.
