Csak emlékeztetőül: 2004-ben, a szövevényes politikai világ ismeretlenjeként, irigylésre cseppet sem méltó helyzetet örökölt a tizenkét évig tartó Funar-horrorérából. 2008-ban kormányfővé lépett elő, de 2009-ig megtartotta polgármesteri tisztségét is (sűrű ingázásairól Kolozsvár és Bukarest között viccek tucatja született), majd 2012-től napjainkig ismét ő vezette a helyi önkormányzat végrehajtói hatalmát.
Elöljárói színre lépése után hamar meglátszott rajta, hogy mócvidéki gyerekből vált jogásszá: nyilvánosság előtt bizonyította, hogy jól áll kezében a hagyományos kasza, de ami ennél fontosabb, nem idegen tőle a gazdálkodói szellem sem, és élvezi „művelni” a közigazgatást. Politikusi kvalitásai szintén hamar napvilágra kerültek: nyitott a Nyugat felé, amire egymást taposva kezdtek el érkezni hozzánk a befektetők, ügyesen forgolódott a népszerűséget szülő rendezvényeken, elődjével ellentétben nyilvános helyeken ő már tudott viselkedni és „demokratikus csomagolásban” nyilatkozni, feltétlen kiszolgálója volt bukaresti mentorának, Traian Băsescunak. Mindent összevetve: ebben az időszakban enyhült a nyomás a helybeli magyarságon. (Funarhoz viszonyítva mindenképpen…)
Időközben EU-taggá vált az ország, beindultak az uniós támogatások, aminek hozománya – többek között – a négy ipari park, bevásárlóközpontok, terelőutak építése, a belváros átrendezése, az, hogy hazai viszonylatban IT-nagyhatalom lettünk, újabban pedig Kolozsvár kivívta magának a Románia legvonzóbb, legélhetőbb városának kijáró jelzőt.
A 2015-ben betöltött Európa Ifjúsági Fővárosa elismerést Boc dobbantásnak szánta, egyfajta ajánlólevélnek az Európai Kulturális Főváros cím elnyeréséhez, amiben azonban Temesvár, feltehető- en nem alaptalanul, lekörözött bennünket. Ez a polgármesteri kudarcok egyik legfájóbbja, a fiaskók között azonban még találni néhány emlékezeteset. Kardoskodott a Filharmónia épületének a Kaszinó romjain való felépítéséért, ami a Sétatér felszámolását vonta volna maga után, és amit lakossági tiltakozásra vont vissza. Hasonló sorsra jutott a Kis-Szamos-parti járdafelszámolás terve az Erzsébet hídtól felfelé az úttest szélesítése érdekében, ez a többszöri tiltakozó tüntetések miatt dőlt szerencsére dugába. Évekig tartott a háromnyelvű városnévtáblák körüli peres szappanopera, amelyben a polgármester a főakadály szerepét játszotta, és amelyben végül engednie kellett a bírósági döntésnek. De – menteni a menthető látszatot – nem mulasztotta el külön táblán kitenni a római gyökerekre utal(tat)ó feliratot. Ettől függetlenül továbbra is rémálom Kolozsvár utcáin parkolóhelyet találni, csúcsidőben autózni, és még sorolhatnánk.
Boc Emil politikai kottájából nemrég egy új hang jött elő. Több nyilvános rendezvényen is vehemensen kritizálta a brüsszeli vezetőket, azt, hogy nem törődnek az uniós polgárok igényeivel, érdekeivel, kettős mércét alkalmaznak, és olyan lehetetlen döntéseket hoznak, amelynek semmi közük a valós világhoz. Szó szerint: „Tíz éve két külön világban élünk, mi és az EU vezetői”. Vonatkozik ez a gazdaságra, a biztonságra, a szociális kérdésekre, a környezetvédelemre, kisebbségvédelemre, lásd a Minority SafePack kezdeti kudarcára, mindenre, amitől Európa jövője függ. És teszi ezt nem EU-szkeptikus, hanem EU-t féltő meggyőződéssel, hirdetve, hogy rendet kell végre teremteni az unió székhelyének háza táján. Eddig ismeretlen hangvételről van szó Romániában, ott, ahol a politikumban egyáltalán nem szokás nevén nevezni a gyereket. Kérdés, hogy lesznek-e, és ha igen, milyen mértékben követői.
A kolozsvári polgármester eddigi fordulatos tíz éve bővelkedett mindkét előjelű eseményekben. A folytatást meglátjuk. Csak remélni tudjuk, hogy a Ţene-ügy nem árnyékolja végleg be polgármesteri regnálását, az ugyanis észbontó, ahogy a vasgárdista szimpatizánsként megnyilvánuló alkalmazottjának az előléptetését támogatta. Reméljük, nem Funar-epigonként fogják a kolozsváriak emlegetni az egykor szépreményű Emil Boc-ot.
