Kolozsváron nyílt meg a HHRF jubileumi kiállítása
FODOR CRISTINA
A tárlat története a diaszpórából indul. Az első panelek Hámos László életútján keresztül az emigráció és a kettős identitás tapasztalatát idézik fel. A második világháború után az Egyesült Államokban új életet kezdő magyar családok számára az asszimiláció és a magyar örökség továbbadása egyszerre volt jelen. Hámos László későbbi jogvédő munkájának egyik meghatározó élménye az 1965-ös erdélyi útja volt.
A hetvenes évek Romániájában a Ceaușescu-rendszer kisebbségpolitikájáról kevés hiteles információ jutott el Nyugatra. Az amerikai magyar diaszpóra fiatalabb nemzedékének tagjai ezért Erdélyből érkező beszámolókat gyűjtöttek, fordítottak, s juttattak el az amerikai nyilvánossághoz és döntéshozókhoz. New Yorkban 1975–1976-ban ebből a munkából nőtt ki a Committee for Human Rights in Rumania, a CHRR, amely 1984-től Hungarian Human Rights Foundation néven folytatta tevékenységét.
A következő panelek azt mutatják meg, miként lett az információgyűjtésből szervezett politikai érdekképviselet. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány után a kisebbségi jogsértések egyre inkább a nemzetközi párbeszéd részévé válhattak. A CHRR 1976. május 7-én egész oldalas hirdetést jelentetett meg a New York Timesban a romániai kisebbségpolitika következményeiről, másnap pedig tüntetést szervezett Románia ENSZ-képviselete előtt. A szervezet ezt követően amerikai politikusokkal és a kongresszus tagjaival épített ki tartós kapcsolatokat.
A kiállítás külön fejezetet szentel annak a több mint egy évtizedes kampánynak is, amelyben a HHRF azt szorgalmazta, hogy Románia amerikai kereskedelmi kedvezményeinek éves felülvizsgálatakor a kongresszus az emberi és kisebbségi jogok helyzetét is vegye figyelembe. A tárlat szerint a folyamat 1987-ben tetőzött, amikor a kongresszus több alkalommal is a kedvezményes státus felfüggesztése mellett foglalt állást.
A HHRF munkája ugyanakkor nem korlátozódott Erdélyre. A nyolcvanas évektől a felvidéki magyarság helyzete, különösen Duray Miklós ügye is bekerült az alapítvány nemzetközi érdekvédelmi tevékenységébe. A tárlat felidézi az erdélyi falurombolás idején megszervezett humanitárius segélyezést és örökségvédelmi kampányokat, majd Tőkés László, Tom Lantos és az 1989-es romániai fordulat történetén keresztül azt a kapcsolatrendszert, amely amerikai döntéshozókat, erdélyi reformereket és diaszpóra-aktivistákat kötött össze.
Szekeres Zsolt: A tárlat mindenekelőtt emberekről szól
Szekeres Zsolt, a HHRF elnöke úgy fogalmazott: a tárlat öt olyan évtizedet fog át, amely „a jogvédelemről, az identitás megőrzéséről és a magyar közösségek összekapcsolásáról” szól. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a kiállítás mindenekelőtt azokról az emberekről mesél, akik új hazát teremtettek maguknak, de közben nem mondtak le magyar identitásukról és a Kárpát-medencei magyar közösségek iránt érzett felelősségükről.
Az elnök végigvezette a jelenlévőket a HHRF történetének fő állomásain: a hidegháborús információgyűjtéstől és a washingtoni lobbitevékenységtől a felvidéki jogvédelemig, a humanitárius segítségnyújtástól az 1989-es fordulatig, majd a rendszerváltás utáni intézményépítésig. Kiemelte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrejöttének támogatását is, amelyet az erdélyi magyar közösség hosszú távú szellemi és intézményi megerősödése szempontjából meghatározó eredményként értékelt. A történeti ív a Reconnect Hungary és Reconnect Transylvania programokkal jut el a jelenig, amelyek az észak-amerikai magyar fiatalok és magyar gyökereik közötti kapcsolat újrateremtését szolgálják.
Az elnök szerint az ötven év egyik legfontosabb tanulsága, hogy egy viszonylag kis, de következetes és jól szervezett közösség képes volt a nemzetközi közvéleményre, valamint a politikai döntéshozatalra is hatást gyakorolni. A HHRF története ezért nem lezárt múlt: a jogvédelem és az identitás megőrzése minden újabb nemzedékre feladatot ró.
Latkóczy Emese: Ránk mindig számíthattok
Latkóczy Emese személyesebb hangon idézte fel az alapítvány elmúlt évtizedeit. Mint mondta, a HHRF eredetileg CHRR néven jött létre, s történetéből adódóan mindig Erdély és a romániai magyarság ügye foglalta el tevékenységében az egyik legfontosabb helyet. Az idei jubileumi tárlatok közül éppen ezért a kolozsvárit nevezte számára a legfontosabbnak: itt – fogalmazott – nem kell hosszasan magyarázni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az erdélyi magyar közösség és a diaszpórában élő magyarok sokszor fél szavakból is megértenek.
A HHRF küldetését abban foglalta össze, hogy nemzetközi rokonszenvet és támogatást teremtsen a magyar kisebbségek törekvései számára, s olyan kapcsolatrendszert építsen, amelyhez ezek a közösségek szükség esetén fordulhatnak. „Ránk mindig számíthattok” – fogalmazott.
Beszédében sorra idézte fel személyes emlékeit is: az 1980-as madridi EBESZ-csúcstalálkozót, amikor a hivatalos amerikai delegáció kisebbségi követelések összeállítását kérte a HHRF képviselőitől; Tőkés László első találkozását a valójában meglepően szerény HHRF-irodával; valamint azokat az alkalmakat, amikor az RMDSZ képviselői és a HHRF munkatársai közösen ültek tárgyalóasztalhoz román politikai vezetőkkel. A jövőre nézve az összefogást és az együttműködést nevezte döntőnek.
Vincze Loránt: Washingtonban nem elég elmondani a problémát
A harmadik felszólaló, Vincze Loránt RMDSZ-es európai parlamenti képviselője, az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottságának tagja, továbbá a Hagyományos Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Képviselőcsoportjának elnöke.
Beszédében a HHRF-et az anyaországon kívül élő magyar közösségek bátor, ugyanakkor megfontolt és mértéktartó emberi jogi képviselőjeként jellemezte. Különösen az alapítvány mögött álló, sokszor láthatatlan munkát emelte ki: azt a kapcsolati hálót, amely washingtoni minisztériumokhoz, kongresszusi irodákhoz, diplomatákhoz és szakpolitikai műhelyekhez vezet.
Felidézte, hogy az elmúlt másfél évtizedben számos alkalommal dolgozott együtt a HHRF-fel. RMDSZ-es delegációk, illetve saját, korábbi FUEN-elnöki és európai parlamenti útjai során az alapítvány munkatársai sokszor egész napos washingtoni tárgyalássorozatokat szerveztek: külügyminisztériumi egyeztetéseket, szenátori és képviselői találkozókat, valamint szakpolitikai háttérintézetekkel folytatott megbeszéléseket.
Vincze szerint ennek a munkának kézzelfogható és kevésbé látható eredményei egyaránt voltak: a romániai egyházi és közösségi ingatlan-visszaszolgáltatás kérdése, egyes kisebbségjogi ügyek amerikai figyelemmel követése vagy a külügyminisztériumi emberi jogi jelentések részletesebb romániai kisebbségjogi fejezetei egyaránt azok közé a területek közé tartoznak, ahol a folyamatos washingtoni jelenlétnek jelentőséget tulajdonított.
Mint hangsúlyozta, ezeknek az utaknak nem a „panaszkodás” volt a célja. A jogsértések, az anyanyelvhasználat, az oktatás vagy a restitúció problémáinak ismertetése mellett mindig világosan meg kellett fogalmazni azt is, hogy mit várnak az adott amerikai döntéshozótól. Hámos László egyik legfontosabb tanácsaként éppen ezt idézte fel: egy tárgyalópartner számára nemcsak az a kérdés, hogy mi a probléma, hanem az is, hogy mit tehet ő annak megoldásáért.
A képviselő kitért a HHRF kétpárti washingtoni kapcsolatrendszerére is. Szerinte az amerikai politikában ez alapvető feltétele annak, hogy a magyar kisebbségi ügyek hiteles képviselete politikai ciklusoktól függetlenül fennmaradjon. A HHRF erejét pedig nem a hangos gesztusokban, hanem az öt évtizede végzett „csendes, kitartó munkában” látja: tárgyalásokban, telefonhívásokban, levelekben és személyes kapcsolatokban, amelyek nélkül számos erdélyi és más Kárpát-medencei magyar ügy nem jutott volna el Washingtonig.
A kolozsvári jubileumi kiállítás történeti íve a hidegháború jogvédő akcióitól a rendszerváltás utáni intézményépítésen át egészen a következő nemzedékek megszólításáig vezet. A három felszólaló más-más nézőpontból, de ugyanarra a következtetésre jutott: a kisebbségi jogok képviselete nem lezárt történelmi fejezet, hanem olyan munka, amelyhez továbbra is nemzetközi kapcsolatokra, kitartásra és együttműködésre van szükség.
