Az ember itt kevés a szeretetre. /Elég, ha hálás legbelül / ezért-azért; egyszóval mindenért. / Valójában két szó, mit ismerek, / bűn és imádság két szavát. / Az egyik hozzámtartozik. / A másik elhelyezhetetlen. (Pilinszky János)
Búcsúzóban Orosz Lujzától valóban kevesek vagyunk a szeretetre. Ezért kapaszkodunk most a hálába, mert a hála valójában egy szeretetaktus, imádság, amely hozzánk tartozik. És ebben a szeretetaktusban talán elhatárolódhatunk a bűntől, amely mindannyiunk számára ismerős valóság és mégis elhelyezhetetlen.
Lujzi nénivel néhány évvel ezelőtt kezdtünk el rendszeresen beszélgetni. Talán szerénytelen lenne azt mondanom, hogy elkísértem őt életének utolsó szakaszában, hogy láthattam őt kimosakodni ebből a végül legjobban sikeredett szerepéből, amit számára a saját élete jelentett. És bevallom, sokszor történt köztünk szerepcsere ezen beszélgetések alatt: ő volt a pap és én váltam ott, vele szemben ülve egy kicsit mindig többé, mindig jobb emberré. Nem kellett megjátszanom magam, lehettem az, aki vagyok, ahogyan csak a jó Isten és az igazán nagy emberek jelenlétében lehetünk. Weöres Sándort az Isten költőnek teremtette – mondja valahol Esterházy Péter. Pilinszky Jánost a jó Isten embernek teremtette. Ennek analógiájára mondhatjuk joggal: ismerünk nagy, sikeres színészeket, akikről azt tartjuk, hogy őket még a jó Isten is színésznek teremtette. De Orosz Lujzát a jó Isten embernek teremtette. Ez látszik rajta, ez a kettő, hogy ember és hogy az Isten teremtette.
De éppen ezért tudott ő egyszerre mindegyik szerepében olyan hiteleset alkotni, mert vallotta, EMBERT KELL FORMÁLNI A SZEREPBŐL. És ő mindig emberségből, belülről formált embert a szerepeiből. Már azokból is, hogy édesanya, nagymama, házastárs, rokon és barát, kolléga vagy tanár. Az életünk beteljesedésének folyamatában az emberség az a nélkülözhetetlen alap, ami nélkül semmit nem ér a teljesítmény, a siker vagy bármilyen elért eredmény. Orosz Lujza minden teljesítmény és siker dacára meg tudott maradni embernek és ezáltal formálódott folytonosan belülről abban a szerepben, amire őt a jó Isten teremtette és küldte.
Hallottuk az olvasmányban a Teremtő Mózeshez intézett felszólítását az égő csipkebokorból: vedd le sarudat… Vedd le saruidat, azaz távolíts el mindent magad körül és magadból, ami zavaró, ami előítélet, ami ellenállás, ami hamis, ami megvédhet, ami mögé elbújhatnál, annak érdekében, hogy jelen lehess, tudj figyelni arra, ami a környezetedben és benned történik, hogy valamit észrevegyél, hogy megérintődhess.
Azt hiszem, az emberség első ismérve ez, hogy jelen vagyunk, jelen tudunk lenni önmagunk és mások számára, és engedjük magunkat megérinteni a dolgoktól, emberektől, a jó Istentől. Mert az élet találkozásokban történik és találkozások által alakul, de egy igazi találkozáshoz arra van szükségünk, hogy kilépjünk „saruinkból” és engedjük magunkat megérinteni. Lujzi nénivel lehetett találkozni, mert ő mindig ki tudott lépni a saruiból és teret teremtett arra, hogy lépjünk ki mi is, legyünk jelen, legyünk önmagunk, adjunk teret az érzelmeinknek, sírjunk és nevessünk. Mindenki, aki látta őt a színpadon vagy odaülhetett mellé egy fotelbe, valóban találkozott vele, mert mindenkihez alázattal és derűvel fordult oda olyan természetességgel, ami hanyagolt minden mesterkéltséget vagy megjátszást.
Ha egyetlen erényt szeretnék kiemelni az ő személyiségéből, akkor az nem lenne más, mint a tisztelet. A tiszteletteljes magatartás a másik ember személyével szemben azt jelenti, hogy érdeklődően oda tudok fordulni a másik emberhez és nyitottan, ítélkezés nélkül tudok jelen lenni számára, olyan módon, hogy nem lépem át a másik határát, nem akarom manipulálni, meggyőzni őt az igazamról még akkor sem, ha nem értek vele egyet. És úgy tűnik, a mai társadalomnak, de az erdélyi közösségnek a legnagyobb átka a tiszteletlenség, ami pusztítja a testet, lelket, az emberséget bennünk, ami kiirt egy népet és nemzetet. Nem élhetjük a saját életünket, nem ismerjük fel a saját szándékainkat, mély vágyainkat, mert nem tartjuk tiszteletben a határokat, belépünk egymás életterébe, sőt, mások életét éljük és ezért belemegyünk furcsa játszmákba. Lujzi néni szembement ezzel a korszellemmel azáltal, hogy tisztelettel meghúzta a határokat maga és mások számára és teret teremtett a szabadságra, amely óriási energiákat szabadít fel és levegőhöz juttat másokat. Lujzi néni a saját életét élte úgy, hogy nem ragaszkodott és mégis kötődött tiszteletteljesen a családjához, gyermekeihez, unokáihoz, szülőföldjéhez, Kolozsvárhoz, a sétatéri színház társulatához, a szerepeihez.
A tisztelet, a respect szó, a latin respicere igéből származik, ami azt jelenti, hogy visszanézni, visszatekinteni, észlelni, szemlélni, tekintetbe venni, megfontolni. Orosz Lujza ilyen reflektálóan, megfontoltan, visszatekintően, szemlélődően élte a mindennapjait. Tisztelettel önmaga és mások iránt, tisztában volt a korlátaival és határaival és tiszteletben tartotta, nem lépte át mások határait. Tudta, hogy a másik is akkor fejlődik, változik igazán, ha tisztelettel fordulunk feléje. Tisztelettel a szakma és a családja iránt, mert nem hurcolta be a színházba a személyes ügyeit, de a színházat sem az otthonába. Hiába kérte Johanna lánya, hogy a „falon filmezz”, nem tehette, nem hozhatta a szerepeket haza azért, hogy amikor otthon volt, akkor számukra jelen lehessen, amikor a színpadon vagy a kamera előtt, akkor viszont teljesen a nézőkkel lehessen. Lányai, unokái hiába próbálták elcsalogatni őt magukhoz Budapestre, ő tisztelettel ellenállt: „ti csak éljétek a saját életeteket”. És ezzel a tisztelettel viszonyult a korhoz, amelyben élt, az időhöz, az öregekhez és a fiatalokhoz és így tudott alázattal saját bevallása szerint oly sokat tanulni a fiataloktól, az utána következő generációktól.
És mindez a jó Isten iránti tiszteletben történt. Mert az istentisztelet is találkozást jelent. Valahogy úgy, ahogyan Mózes odalépett az égő csipkebokorhoz és levetette saruját. Az igazi istentisztelet azt jelenti, hogy meg merek állni Isten előtt úgy, ahogy vagyok, tudom honnan való az én hivatásom, tudom, hogy van valaki, aki meghív, aki küld erre.
„Vannak dolgok, amelyekről úgy szeretnéd, hogy akkora jelentőségük legyen az életedben, de mindig akad valami mellettük, ami figyelmeztet, hogy menj szépen a helyedre, nyugodtan csináld a dolgodat tovább, mert azért születtél a földre. És én úgy érzem, azért születtem a világra, hogy ezt a hivatást válasszam magamnak.” – mondta egyik vele készült interjúban.
Heidegger szerint ínséges időket élünk. Ínséges idő az, amiben nemcsak Isten, az istenek menekültek el, de még az istenség fénye is kialudt a világtörténelemben. Már olyan üressé lett, hogy Isten hiányát sem képes hiányként érzékelni. (…) Ínséges az idő, mert hiányzik belőle a fájdalom, a halál és a szeretet elrejtetlensége. Heideggerrel feltehetjük a kérdést, amiről Lujzi nénivel is sokat beszélgettünk: mi végre a színész ínséges időkben? Heidegger válasza: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni. Mondanám én: hitelesen éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni. És Esterházy olvasatában: az egészre, hiányt hiányként, jelenlétet jelenlétként érzékelve, erre a bánatra éneklően figyelmezni. A jó Isten jóságában csak akkor tudunk hinni, ha mi magunk jóindulattal, megértéssel és megengedéssel fordulunk az emberek felé. A jó Isten csak akkor jó, ha mi magunk is jók tudunk lenni.
Orosz Lujza egész élete ez a „vedd le saruidat” mozzanat, a jó Istentől kapott szerep emberré formálása volt. Jelenlét, eltávolítása mindannak, ami zavaró, hamis, kemény, eltávolítása minden sminknek vagy hamis álarcnak annak érdekében, hogy hitelesen önmaga lehessen és tisztelettel az elmenekült istenekre figyelmezzen és figyelmeztessen bennünket. Azt gondolom, hogy ott, a túlsó parton neki már nagyon ismerősen hangzott a felszólítás: vedd le sarudat, mert szent ez a hely. Lujzi néni elengedünk, mert tudjuk, hogy sarutlanul állsz most a jó Isten előtt és jó nagyokat nevettek visszatekintve a te hiteles, emberi életedre. Mi meg maradunk még egy kicsit a kedvenc Nagy László-versed kérdéseivel:
Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
