Emberek, falvak, országutak
Lekászálódott az utas, majd mikor füttyentett a tovakígyózó kisvonat, rádöbbent immár sokadszor, hogy hazaérkezett. Hogy már nem utas. Hogy milyen jó, milyen más az otthon, másak az állatnyomok a hóban, más a keskenyre tervezett sínpár, az ég is másképpen kerek és az emberek is másképpen járnak.
***
Polgár Anna néni 1938-ban született, de bottal még most sem akar járni, mert hát minek az. Az udvarban azért ott árulkodik három-négy karó is, éppen totyogás-szabályozó méretben. És Bundi, a mindent ugató kölyök is sokatmondóan óvja a karókat.
Amikor belépek a kapun, Anna néninek hivatalosan is botot kell ragadni, mert hát az egész udvar egy csúszda. Ez egyszer nem a karócsokorhoz lép, ahol Bundi már tüsténkedik, hanem a szép botját veszi elő a veranda rejtekéből.
– Csúnya bottal nem szeretek járni, ne lássanak a magyarok Komlódon csúnya bottal, hiszen én vagyok a református templom gondnoka. Aztán miféle látvány vagyok én ordináré karóimmal? Ez a szép botom, de van még egy, még szebb, ami a férjem után maradt. Az aztán úri bot, csak hát nehéz egy kicsit…
– Anna néni, hát én közismerten nem vagyok jó számláló, de azt hiszem, hogy a magyarok, akik megláthatnák Anna nénit csúnya botokkal, 14-en vannak. Ennyi magyart jegyez a református egyház, ugye?
– Tényleg nem számol jól – kacsint a szemüveg alatt –, hiszen kihagyta a sógornőmet, Rózát, aki most éppen nálam van, mert sütni-főzni kellett, amikor maguk telefonáltak, hogy jönnek. Mert Komlódról nem megy el senki, hogy ne faljon valamit. No, akkor most már kiderült, hogy magukkal együtt 17 magyar van a faluban.
– A kicsi templom szépen rendbe van szedve, mellette a parókia is. Lelkészük ugye nincs?
– Ohó, mennyit dolgoztam én, hogy ilyen rend legyen a templom körül! Már rég nem lakik lelkész itt. Havonta egyszer jön ki hozzánk Örményesről a tiszteletes asszony. De én azért rendben tartom ám a parókiát, fűtök is néha, ne legyen olyan üres. Ahol tűz ég, ott már élet van.
– Hát akkor itt nagyokat lehet akkor aludni vasárnap, mert nem kell istentiszteletre menni...
– Ohó, nem alszom én. Én tervezek. Hiába mind mondom, hogy a templomkert kapuja szégyent hoz ránk és ki kellene cserélni. Én nem félek ezt kimondani! Amikor Szilágyi János volt a prefektus, valamikor régebben, voltam nála Besztercén kihallgatáson. De ott mindig a méretet kérdezték meg azt, hogy van-e költségvetés és hogy mennyibe kerülne? Hát tudom én, mennyibe kerül egy szép kis kapu? Ez férfi tudomány... De mindig kapok pénzt, ha kérek.
– Azért itt nemcsak hallszik, de látszik is csend, hiszen emberi nyom sehol a templomkertben, csak a madaraké, nyulaké meg a rókáké. Nem fél Anna néni ettől a csendtől?
– Jaj, dehogy félek. Rengeteg munkám van. Most is rendbe kell tenni a Teleki-kastélyból örökölt keszkenőket, úrasztalterítőket. Mindig kiterítem egy kicsit ezeket, megnézem, nehogy belekapott volna az egér. És hát nem árt a régi kendőnek, ha fény éri. Az ember is örvend, ha kibontják belőle a szót, akkor a terítők is biztos örvendenek. Ahol fény van, ott élet van...
– Hűha, Anna néni, ezek a terítők nagyon régiek! Itt a sarokban jól látszik, az írás: „Wesselényi”. Ezek között van 18. századi is! Ezekre nagyon kell ügyelni. És nemcsak az egerektől kell ezeket óvni! Lám, most is nyitva hagyta Anna néni a templomot ott mögöttünk... Ilyet nem lenne szabad...
– Ohó, hát mire való a bot? Főleg ez a szép botom, mert ennek jó a fogása is. És hát – hajol bizalmasan felém – nagyon nehezen nyílik a templom ajtaja. Pedig én azt is mindig mondom, hogy ki kell cserélni a zárat. Mit mondanak a komlódi magyarok, hogy ilyen zárunk van?
– Tetszik látni, mennyi nyom van itt a hóban? Ez a páros mi lehet, nyúl?
– Dehogy nyúl. Ez őznyom. Lejárnak ide; itt csend van. Ott arrébb, a Teleki kastélyban meg mindenféle kisállat vacka bújik meg. Talán borz is lakik ott. Nagy fák is vannak, még Telekiék ültették. Az egyiket hárman sem tudnánk átérni. Van azon bagoly, meg minden. De jó is, hogy van, mert akkor kevesebb az egér, és nem kell annyira félni, hogy bevackolnak a parókiába. Bármennyire is igyekszem, egy-kettőnek látom a nyomát a hóban az ajtó előtt...
„Mi lenne, ha mi hárman vennénk meg a kastélyt?"
– Aztán a Teleki-kastélynak mi lesz a sorsa? Borzalom, hogy néz ki. Hát nem akarja senki megvenni?
– Nekem fáj még a látványa is annak a szegény kastélynak. A forradalom után még jó állapotban volt, hát én nem tudom mi történt vele... Vasrácsok vannak rajta, fák nőnek a cserepek között... Jönnek a turisták, Magyarországról is, aztán nézik a romos kastélyt... Dehát ne mind keseregjünk, előttünk az élet. Nekünk előre kell nézni, nem hátra, ne sirassuk a múltat, van elég munka, sok a tervem. Aztán meg – kacsint újra szemüvege alatt –, mi lenne, ha mi hárman vennénk meg a kastélyt? Maga, én meg Róza. Én adok is öt lejt... Na, mit szól?
***
A kastély előtt kiterített, borítóját vesztett könyv a hómező. Őzek csapása, egerek riadt járása, rókának lesbe fagyott nyoma. A fák valóban nőnek ki a cserepek közül, talán már tavasszal leomlik a tető, maga alá temetve a Wesselényiek és Telekiek egykori kedves otthonát. A falon az írások is kopnak, tünedeznek. Minden el fog innen tűnni. Legyőzetik a tél s a tavasz is. Csak az őzek, rókák, egerek és nyulak siető nyomai maradnak meg örökre, el-eltünedezve, behavazva, sárba mártva, vadvirágot lapítva, szimattá olvadva. És így van ez rendjén.
Az Idő járásán ugyanis nem javítanak a szép botok.
