A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásait követve újra és újra megcsodálom a társulat munkáját, az egyéni teljesítményeket és a csapatmunkát, s örömmel nyugtázom, hogy nagyon sokoldalú ez a csapat, műfajban, hangulatban, megközelítésben, témában egymástól nagyon különböző előadásokat nagyszerűen tud közvetíteni. A csapatmunkán túl pedig az egyéni teljesítmények terén csodálom, milyen rétegekbe tudnak (le)ásni, milyen színeket, fényeket, érzéseket találnak magukban, és osztanak meg velünk, nézőkkel. Hang, ének, mozgás, színpadi jelenlét – a színészek mindig nyújtanak valami elgondolkodtatót, megrendítőt akkor is, ha a választott darab esetleg távol áll a lelkivilágomtól. Mindezt nem azért jegyzem meg Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének színpadi adaptációjáról írandó ismertetőm elején, mert ez az előadás nem lenne nagyon is mai, időszerű, a nézőt megérintő, hanem pusztán azért, mivel ideje, illendő és sosem elég e csapat egyenletes és kiemelkedő teljesítményét kiemelni. A kolozsvári társulat lehetőséget ad a rendezőknek szárnyalni, s ez mondható el ennek az előadásnak a margójára is. A Nem vagyok itt című előadás rendezője a vajdasági Mezei Kinga Jászai Mari-díjas rendező, színművész, díszlet- és jelmeztervező. Egyedi, poétikus látásmódját a kolozsvári közönség a 2013-ban bemutatott A csipke című előadásban ismerte és szerette meg. Az emlékezetes előadás Máté Angi Mamó című regénye alapján készült, amelyről a kritika azt írta: „Nem csupán egy árva gyermek történetét meséli el. Megteremt egy atmoszférát, melyben rövid idő alatt otthon érezhetjük magunkat.” (Kiss Tamás: Mamó csipkéje, Játéktér)
A mostani előadásról is elmondható, hogy atmoszférát teremt. Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének felhasználásával Gyarmati Kata dramaturg közreműködésével Mezei Kinga színpadi adaptációt írt, amelynek június 6-ai bemutatója az előző évad záróeseménye volt. Ahogyan az a rendező más munkáiról is elmondható, ezúttal is összekapcsolódik a zene, a képzőművészet és a dráma, a filozófiai hangvételű, elvont regény megelevenedik, láthatóvá válik a főszereplő, az Öreg emlékeiben, bomló, leépülő elméjében rendezetlenül kavargó világ, a képek sora.
A regény a kritikus szerint ,,nem klasszikus történetalakításhoz szokott olvasóra vár”, szövege mintha egy monológból, szövegfolyamból kiszakított fragmentumokból állna össze, ,,annak van igazsága, ami belül, a főszereplőben, az Öregben végbemegy, amit gondol, mond, amire emlékezik, amit elfelejt, vagy felejteni akar, illetve ami teremtődik benne, általa. (…) Az Öregnek is van kertje, tere szűkös – a Lugastól a Kerítésig terjed. Furcsa, mondhatnánk össze nem illő szereplők veszik körül, mint például a nagy kezdőbetűs Sárkány, Akhilleusz, akit éppen égetnek, Illmarinnen, a Kalevala kovácsa, az Ápolónő, a Lánya, a múltból Hamzi nevű iskolatársa, akivel verekedett, az Idegenvezető és a turistái, akik jönnek, hogy bámulják őt – mesei-mitikus és hétköznapi figurák. A helyszínek is állandóan változnak: hol egy tengeralattjáró bukkan fel, hol egy cirkuszi porond, de feltűnik Los Angeles, a Folyó, az Ösvény, a démoni Sötét Iskola is. A kollektív (ötezer év kultúrája) és az egyéni emlékezés-felejtés dinamikája sűrűsödik össze egyetlen szövegfolyamban, az Öreg tudatában, egyetlen pillanatban. És éppen az időbeliség-időtlenség kettőssége, a folyamatok végiggondolhatósága vagy végiggondolhatatlansága teszi lehetővé, hogy a kaotikusnak-apokaliptikusnak tűnő világ(kultúra) látszólag össze nem illő elemei valamilyen egységgé szublimálódjanak abban a belső térben, közegben, ami az Öreg maga.” (Borsodi L. László: Belső tízezer – helyén üresség? Karácsonyi Zsolt Belső tízezer c. könyvéről, Látó, 2025. február)
A regényből, ebből a belső tízezerről szóló szövegfolyamból megkapó és megható látványvilágot teremt a rendező Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervező, valamint az egyedi kellékek kivitelezője, Jakab Andra segítségével, amit Mezei Szilárd zeneszerző olykor felkavaró, máskor nyugalmat árasztó, emlékidéző zenéje kiemel és aláhúz. Egy életet összegez, egy leépülést mutat meg a darab, de korántsem akar elszomorítani vagy elkeseríteni, a távolságtartás, a humor, az abszurd vonulata jelenik meg a vetélkedő idegenvezetők ismétlődő megjelenéseiben. Az előadás alapjául szolgáló regényről írja Borsodi L. László: ,,A Kerítésen túli turisták felszínes látása, attrakcióvágya hamis. Az ő nézőpontjuk vagy annak hiánya a kommersz életszemlélet szatirikus ábrázolása – a járhatatlan út annak megértésében, hogy ki is az Öreg, mi megy végbe benne.” Nézőként mi is ott ülünk a Kerítés előtt a kíváncsiskodó, cirkuszra vágyó turistákhoz hasonlóan, és nézzük a Kerítés mögötti világot, amihez az idegenvezetők eligazítása: íme, egy ember, aki nem gondolkodik. Ez a nyüzsgő turisták és pénzért mutogató vezetőik szemében attrakció is, de vágyott, el nem ért nyugalom is. Karácsony művéről úgy vélekedik a kritikus: ,,Lehetne itt freudi énregényről beszélni, hogy a tudatalatti milyen folyamatai ragadhatók meg a műben, lehetne filozófiai énregényről is szólni, amelyből a főszereplő világ- és létfelfogása rajzolódik ki.” Szerinte a regény nem az öregedésről, nem az öregségről szól, inkább talán a létezés lényegéről: hiszen a címszereplőnek ,,van egy biztos, szűk, zárt tere, tudása és bölcsessége; látszólag a Lugastól a Kerítésig él, és a Lugasban le szokott ülni az írógépéhez írni. Alkotó, talán az író alteregója. Látszólag passzív életet él, mozgásai statikusak, mint a vadászé, de figyelme is a vadászé, a koncentráció, a gondolkodás maximuma jellemzi, amikor el akar, vagy el tud jutni az emlékezés pereméig.” A regény filozófiai kérdésfeltevése körébe tartozik az is, vajon az emlékezet összetartja-e az Öreget, vagy ellenkezőleg, az emlékezés előtti időtlenségbe vágyik, a múltat elfelejteni, elhagyni szeretné…
A néző szembesülhet a maga emlékezésfolyamával, emlékeivel, amelyek elemeit vágyik megtartani, mások kínozzák, de mégsem tudja őket felejteni. És szembesül a ma már népbetegségméretet öltő demencia, Alzheimer-kór tüneteivel, a szeretett személy fokozatos távolodásával, elvesztésével, miközben a test még él…
Azt a nehezen belátható, átlátható belső teret, amelyben a főszereplő maga sincs mindig jelen – nem véletlenül mondogatja: „Nem vagyok itt” –, néhány egyszerű elemmel, egy régi hűtőszekrénnyel, kisszékkel, törött tükörrel, talicskával vázolja az előadás. Amikor pedig az Öreg emlékeit jeleníti meg, a kopott világ szinte varázslatos elemekkel kel életre, érzékeltetve a nagy kontrasztot a belső tízezer és a jelen fakultsága közt. A fel-felbukkanó emlékfoszlányok különböző korszakokat, élethelyzeteket idéznek, iskolai játékot, de iskolai bántalmazást is, fiatalkort, szép, szerelmes, óvó asszonyokat, békés családi életet, de kemény háborús emlékeket is. Fontos szavak már nem egykönnyen jutnak az Öreg eszébe, a Nap fogyatkozik és a pocsolya a barát. Az előadásban az egymásra csúszó emlékszintek ábrázolásának módja, hogy az egyes helyzetekben jelen levő Öreg alakja változik, egyik Öreg a másiknak adja át a teret, a cigarettát, a limonádét, a szót. Végül mindenki Öreggé vedlik, nő, férfi, gyermek, fiatal, idős, a Kerítés mögött. Turistalátványosságként működik a Lugas, ebből a ketrecből néz ki a sok Öreg, a néző pedig édes és keserű érzések közt, saját emlékeinek kavalkádját felidézve rendezgetheti magában, ki van a Kerítésen túl és ki innen, ő maga itt van-e igazán, s jó-e olyan nagyon benne lenni minden vérre menő küzdelemben, amikor a végén a pocsolya és a föld marad az egyetlen barát.
