A szomszéd ház falára vadszőlő kúszott fel. Még nagyon régen, amikor még én is kicsi voltam. Nem akarom, hogy a levelek pirosodni kezdjenek. Nem akarom, hogy a kert fái nagyobbra nőjenek. Ez azt jelentené, hogy én is megnőttem. A fa, amelyről a nevemet kaptam, s a szüleimmel ültettük, amikor még botorkáztam... növésben már három éve elhagyott. Én is elhagytam Apát. és Anyát. És Mamát. Mindkettőt. Növésben. Szeretek magas lenni. Szerintem már nem leszek magasabb, azt mondják ebben a korban már nem nőnek a lányok. Ha ez a rendje a növésnek, miért nincs így az idővel is? Anyára nézek, és egy fiatal, intelligens leányt látok. Amint ott él Mamával és Tatával. Megállás nélkül tanul. Nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a divat, mégis beleillene bármelyik divatlapba. Komolyan veszi az életet, helyén van az értékrendje. Újságíró akar lenni, az is lesz. Fiatal még, sokan azt mondanák, tapasztalatlan. De akaratereje van. Nem igazán érdeklik a fiúk, legalábbis az ő korosztálya. Ebben hasonlítunk. Valami többet keres. Izgalmat. Apára nézek. Régen sokat játszottam a szakállával. Sokszor próbáltam megszámolni hány féle színből áll a szakálla. Ahány szála volt, annyi féle. Most már ősz koronája van. Látom, ahogy fiatal fiúként a másik Tata kezét figyeli. Pont olyan az övé is. Az öccsének vigyázója. Bentlakásban, katonaságban. Pislákol, valahol a hamu alatt izzik benne egy apró szikra, még ő sem tudja mi az pontosan. Látom, ahogy a kisváros járdáján, oldalt lógó bőrtáskával sétál. A táskában könyv, papír, egy szalvétába csomagolt zsíros kenyér, amit a másik Mama készített. Az emberek nyelvén beszél. A kilencvenes években ő egy a sok közül, akik újra varázslatossá és pezsdítővé teszik az újságírást. Most magamat nézem. Próbálok rájönni, hol húzódnak majd a barázdák az arcomon. A szél fújdogálni kezd, libabőrös leszek. Az előbbi izzadás most vacogásba fordul. Nem szeretem az őszt!
