Nekem csak a kesztyűmet lopták el, de neked a békességedet

Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó pünkösdi számában.

– A vallást, templomba járást családjával már gyerekként, a rendszerváltás előtt is megélhette, gyakorolhatta-e?

– Édesanyámról tudtam, hogy istenhívő és jár a délutáni istentiszteletekre. Gyerekkoromban Szászrégenben, kisvárosban éltünk, ahol mindenki ismerte egymást. Mivel apukám katonatiszt volt, a testvéreimmel nem részesültünk vallásos nevelésben. Édesanyám is a hátsó utcákon ment a templomba. Nem ismertem az egyházi szokásokat, de édesanyám kedvéért konfirmáltam. A konfirmáció az egyházközség irodájában egy istentisztelet után történt, csak a presbiterek voltak jelen. Az egyik presbiter azt mondta: milyen kár, hogy ezt a bizonyságtevést nem hallotta az egész gyülekezet. Otthon megkérdeztem édesanyámtól: mi a bizonyságtevés? Ez is bizonyítja, hogy a konfirmáció számomra nem volt több szavalatnál. Amikor egyetemista koromban elkezdtem olvasni a Bibliát, akkor döbbentem rá, hogy amiről anyukám régen azt mondta „ezt súgja a jobb füled”, az mind bibliai idézet volt. Ha pedig azt mondta: „ezt a bal füled súgja”, az a gonosz gondolata volt. Azt sem tudtam, hogy van-e Biblia a házunkban, mert el volt rejtve. Természetesnek tűnt, hogy édesanyám és korosztálya templomba jár, hiszen buliba nem mehettek. Mint a fiatalok általában, én is „bulizós” kislány voltam. Akárhova mehettem, de csak a bátyámmal. A bátyám hegedülni, én zongorázni tanultam. Az iskolában a matematikát és a zenét egyaránt szerettem. Nehéz volt választani, ám végül a matematika mellett döntöttem.

Varázslatos kapcsolat egy istennel, aki nem is biztos, hogy létezik

– Hogyan köszöntött be életébe a hit?

– Amikor beiratkoztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Matematika Karára, elkezdődött a kolozsvári életem. Édesanyám megkérte egy teológiai hallgató ismerősünket, Szabó Árpádot, aki akkor Kolozsváron tanult, hogy ügyeljen rám. Ő mutatta be nekem későbbi férjemet, Visky János teológust. János hite a hétközna­pokra is kisugárzott: önszántából látogatta a kórházban a hozzátartozó nélküli időseket, akiknek nemcsak lelki vigaszt, hanem konkrét segítséget is nyújtott. Emlékszem egy idős bácsira, akinek a kórházból nem volt hova mennie. János megtudta, és sikerült elintéznie, hogy a bácsit bevegyék egy öregotthonba. Vagy amikor ellopták a kesztyűjét a trolin, János nyugodtan annyit mondott, miközben hallgatta a mérgelődésemet: „Szegény tolvaj, nem tudta, mit csinál. Nekem csak a kesztyűmet lopták el, de neked a békességedet.” Nem tudtam, egy fiatalnak hogyan lehet ilyen varázslatos kapcsolata egy olyan istennel, aki számomra nem is biztos, hogy létezik. Lenyűgözött János sugárzó szeretete és békessége. Aztán elkezdtem nyugtalankodni, mert ha Isten létezik, akkor én a rossz oldalon állok. János szorgalmasan válaszolt a vallással és Istennel kapcsolatos kérdéseimre, ami számomra új világot nyitott meg. A Bibliában viszont meg van írva: aki keres, talál. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.

– Tehát az évek során változott meg az istenhittel kapcsolatos viszonyulása?

– Visky János sokszor mondta: imáimban kérjem Istent, hogy megnyíljon előttem. Ahogy megnyílt a szívem a hit és Isten előtt, és Isten szent lelke munkálkodott bennem, egyre inkább válaszokat kaptam a kérdéseimre. Meghitt kapcsolat lett Isten és közöttem: mivel tudtam, hogy Ő alkotott engem, tudtam, hogy az Övé vagyok. Az a tudat, hogy én vagyok az Övé, gyermeki bizalmat adott nekem. Úgy éreztem, mint ahogy a gyermek érzi magát a szerető szülőjénél. Azóta béke és nyugalom van bennem. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt elvégezte szívemben. Ami akkor beköltözött a szívembe, a mai napig ott van. Az élet viharai közepette tudom, hogy gondot visel rólam. Hiszem azt, amit konfirmációkor csak elszavaltam: mind testestől, mind lelkestől nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak tulajdona vagyok. Ez óriási nyereség, nagy nyereség az istenfélelem.

– Hogyan folytatódott a pályája?

– Elvégeztem a matematika szakot, tizenkét éven át matematikatanárként dolgoztam. Aranyosgyéresen kezdtem a tanári pályám már férjes asszonyként, majd Visában folytattam. Ez idő alatt született meg az öt gyerekünk, akiket Istentől kértem imában. Tudtam és hittem, hogy a gyermek Istentől való áldás, azért óhajtottam őket. A férjemék is öten voltak testvérek, ez volt számomra a minta. Szerettem a nagy család hangulatát, a testvérek közötti szeretetet, amit náluk észleltem. Mi is szerettük egymást a bátyámmal és az öcsémmel, de ahol többen vannak, másképp gyakorolják a testvéri szeretetet.

Megértettem a hitetlenek magatartását, mert én is az voltam

– Vannak-e pozitív vagy negatív tapasztalatai a tágabb környezete részéről azzal kapcsolatosan, hogy sorsa mondhatni illeszkedik a hagyományos lelkészfeleség mintájába?

– Tanárként az 1980-as években megbélyegzett voltam a hitem miatt, amit én nem titkoltam. Szerettem volna Visában tanítani, ahol a férjem szolgált, de hónapokat kellett várni az áthelyezésemre. Lelkészfeleségként pozitív dolog volt az, hogy a hitemről bizonyságot tehettem. Mentem családot látogatni a párommal. Lehetőségem volt válaszolni a kételkedőnek, hiszen én magam is kételkedő voltam. Saját tapasztalatomról meséltem a kérdezősködőknek. Megértettem a hitetlenek magatartását, mert én is az voltam. Ezért volt pozitívum, hogy lelkészfeleségként tudtam bizonyságot tenni a hitemről.

Szerettem a nagy család hangulatát, a testvérek közötti szeretetet, ez volt számomra a minta

A férjemet 1989-ben választották meg Kolozsvár bulgária-telepi gyülekezetébe. A forradalom előtt nem volt egyértelmű, hogy a megválasztott lelkész el is foglalhatja a helyét: jóváhagyásra, bukaresti engedélyre volt szükség. A változás után a gyülekezet azonnal megkapta megválasztott lelkészét, én pedig tovább ingáztam Visába. 1990-ben született az ötödik gyermekünk, én gyermeknevelési szabadságon voltam, amikor a kántorunk hirtelen elhunyt. Mivel gyerekkoromban nyolc évig zongorázni tanultam, majd két évig jártam Marosvásárhelyen a népművészeti iskolába, ezért döntöttem, hogy elkezdek kántorizálni. Aztán elvégeztem a kántorképzést, sikeresen vizsgáztam, majd alkalmazott az egyházközség.

Abortuszprevenció a kilencvenes évek iskoláiban

– Hogyan élte meg azt, hogy a kántorságon, anyaságon túl mindenben a férjét támogatta, hogy együtt szolgálhattak, dolgoznak egy közösségért?

– Szerettem a párommal szolgálni, az ifjúsági kórust örömmel vezettem, a fiatalokkal több kiszálláson vettünk részt. Szép évek voltak, örömteljesek.

– Fiatalok, gyerekek csoportjaiban önkéntes oktatói, tájékoztató, informáló szerepet vállalt olyan egyébként jelentős szociális témákban, amelyeket mostohán kezel a hazai tanterv. Például a nem kívánt terhesség megelőzése érdekében szervezett tájékoztatásokat diákoknak. Honnan a késztetés, miért tartotta fontosnak ezt a munkát?

– Több mint egy évtizedig önkénteskedtem a Pro Vita Alapítványnál. Az alapítvány lelkigondozással foglalkozott. Iskolákba jártunk, ahol az abortuszról, a nemi betegségek és a nem kívánt terhesség elkerüléséről beszéltünk a gyerekeknek. Mivel az alapítványnál csak én tudtam magyarul, én magyar és román iskolákba is jártam. Számomra öröm volt az iskolába menni. Ahogy szerettem matematikát tanítani, úgy örömmel beszéltem a fiatalok számára érdekes témákról. Szükségük is volt erre, rengeteget kérdezgettek. Hasznos szolgálat volt, a gyerekeim már nagyok voltak, tudtam időt szánni erre a munkára. Attól a perctől kezdődően, hogy szívem megnyílt Isten felé, kezdtem más szemmel nézni az életet, értékesebbnek találtam, mint addig. Fájt nekem az a szomorú valóság, hogy akkor ez az ország Európában az elsők között volt az abortuszok számát illetően. Úgy éreztem, ez a tájékozatlanság következménye. Ezért jó, ha a fiatalok inkább védekeznek, semmint ezt a szomorú, fájdalmas cselekedetet elvégezni. Isten ajándéka az élet, csak neki van joga ezt elvenni. Később a fiataloknak már nem volt annyira nagy szükségük az alapítvány által nyújtott információkra, és ez a tevékenységem abbamaradt.

Hallássérültség után hegedűtanár

– Kántorként mennyire része az életének a klasszikus zene? Volt-e zenész a családjában? Esetleg a gyerekei között van-e képzett zenész?

– Klasszikus zenében járatos voltam. Drága zongoratanárnőmnek, Kacsóh Ilonának köszönhetően a klasszikus zenét fiatalként megkedveltem. A gyerekeim mind szeretik a zenét: lányaim zongorázni és gitározni tanultak, kisebbik fiam komolyabb zenei képzésben részesült, pedig ő hallássérültként született. A párom nagynénje fedezte fel, hogy a négy hónapos gyermekünk nem hall. Kiderült: 90 százalékban sérült a hallása. Ugyanez a nagynéni mondta, hogy Magyarországon létezik egyfajta hallókészülék, amely visszaadja a gyerekek hallását. Sajnos, mi nem kaptunk útlevelet, hiába tártuk fel a hatóságnak a problémánkat. A hallókészülékről szóló orvosi cikk szerint a gyermeknek legkésőbb nyolc hónapos koráig kellett megszereznie a hallókészüléket, hogy a hallását visszanyerje. Végül a sógornőmnek sikerült a hat hónapos fiunkat kivinnie Budapestre. Másfél évig viselte a kisfiam a hallókészüléket, és olyan tökéletes hallása lett, hogy kétéves korától már nem is volt rá szükség. Később a hegedűtanárnője azt mondta: nagyon tehetséges, ne hanyagoljuk el a képzését. Most Svájcban hegedűtanár, azzal keresi meg a kenyerét.

– Kedvenc zeneszerzője, zeneműve?

– Egyik kedvencem Robert Schumann Álmodozás című darabja, majd Wieniawski Legendája, de még sorolhatnám. Kedvenc zeneszerzőim közé tartozik Ludwig van Beethoven, J. S. Bach, P. I. Csajkovszkij.

– Az aktív kántorizálás végéhez közeledve mit tervez a kö­zeljövőben: fog-e még felkérésre kántorizálni?

– Nem tervezek semmit, de nyitott vagyok: ha felkérnek valaha kántorizálni, szívesen vállalom, mert szeretem a zenét.

– Mit ajánl fiatal kántoroknak, illetve azoknak, akik most végzik el a kántorképzőt: milyen elvárásaik, reményeik legyenek ezzel a pályával kapcsolatosan?

– Jó reményük legyen, mert a kántorizálás szép munka. Az éneklés nemesíti a lelket, az éneklés készíti fel az emberi szívet, hogy nyitottá legyen a mennyei üzenetre. Egyetemista koromban nagyon tetszett László Dezsőné Éva néni, a Farkas utcai református templom kántorának tevékenysége. Sógor Magdától sokat tanultam a kántorképzés során. Utólag is köszönöm szeretetét és lelkesedését. Fontosnak tartom, hogy a kántorok élvezzék a zenét. Ha ők élvezik, akkor a gyülekezet is élvezni fogja. A gyülekezetben többnyire idősek vannak, akik „visszahúzzák” az ének tempóját. Jó, ha a kántor a maga lelkesedésével előre húzza, lendületet ad a gyülekezeti éneklésnek. A fiatalok számára akkor kívánatos a gyülekezeti alkalom, ha lendületes az éneklés.