Nem is jutna most mindez eszembe, ha nem lennének ezzel kapcsolatban lehangoló személyes tapasztalataim. Hogy csak egyet említsek, közeli ismerőseim között akad olyan, aki egyre gyakrabban jegyzi meg, hogy a barátságtalanság jelének veszi, ha néha gondterhelten, magamba mélyedve jelenek meg előtte, vagyis hiányzik a mosoly az arcomról. Ilyenkor valóban borús leszek — ha addig nem is voltam az —, de tapintatból nem válaszolok. Olyan ez, mint amikor valaki egy társaságban, hosszabb hallgatás után — mivel már nincs mondanivaló —, a csend (ami számára elviselhetetlen) megtörése végett arra kéri a jelenlévőket, hogy mondjanak már valamit, és ezzel a helyzetet valóban kínossá teszi.
Mert végül is nincs semmi rossz abban, ha az ember nem beszél, ha nincs mit mondania. Nem azért beszélünk, hogy ne hallgassunk. Különben a csendnek is megvan a maga létformáló szerepe, tartalma van, csak tudni kell figyelni rá. Ha csupán azért nézek meg a moziban egy filmvígjátékot, mert nevetni akarok, szinte bizonyos, hogy nem fogok nevetni, hacsak nem teszek úgy, mintha nevetnék, mint ahogy a csend is elnyomható fecsegéssel. Tudom, a jó benyomáskeltés érdekében nem ártana, ha rutinból tudnék mosolyogni és nevetni. Ám attól tartok, az már nem én lennék.
Elvi síkra váltva, elismerem a nevetés, a mosoly szociális szabályozó, társaságfenntartó szerepét és jótékony lelki hatását, nem vagyok ellene a jókedvnek, szeretek én is nevetni, mosolyogni, mégpedig természetesen, nem erőltetetten. De egyrészt magamban is nevethetek, és nem biztos, hogy a külső szemlélő ezt észreveszi rajtam, mert a jó közérzet meg a humorérzék nem feltétlenül jár együtt a széles mosollyal. Másrészt a mosoly, a nevetés nem jelent mindig örömteliséget, illetve pozitív viszonyulást. Mosoly nélkül is lehet tisztelni az embert, és mosollyal is lehet utálni. Önmagam kinevetése (ami igencsak jellemző rám, és összefér a búskomorságommal) sem hozzáférhető mások számára, mindenesetre előnyt biztosít azokkal szemben, akik engem nevetnek ki.
Abban, hogy min és hogyan nevetünk, kulturális énünk jut kifejezésre. Nem mindegy, hogy kárörvendően mosolyog, nevet valaki, vagy együtt örülve másokkal, illetve a mosoly, nevetés mögött szellemesség, kiművelt humorérzék van, vagy szellemtelenség és faragatlanság. Egyes emberek mindennapos derűje mögött mély életbölcsességet találhatunk, de még ők sem leplezhetik időnkénti lehangoltságukat. Ezzel szemben az állandó oktalan feldobottság és nevetgélés már inkább beteges tünet. Szó, ami szó, a mosoly, a nevetés jó, hisz általa képesek vagyunk a dolgok fölé emelkedni. A nevetéssel létezésünk tragikuma elviselhetővé, a lét otthonossá válik.
Visszatérve a tudós tanácsokra, a világ olyan, amilyen, kellemes és kellemetlen. Nem szaladhatunk állandóan számunkra kedvezőbb feltételek felé, és nem azért nevetünk, hogy sokáig éljünk, hanem azért, mert élünk. Furcsán hangozhat, de én nem akarok sem mosolyogni, sem nevetni. A valódi mosoly, nevetés belülről fakad, spontánul születik a megfelelő pillanatban. Továbbá jelentem, jól vagyok, a társasági életet is kedvelem, s amint azt fentebb már jeleztem, nevetni és mosolyogni is szoktam. Azonban kedvetlen leszek, ha a mindentudó szerepében tetszelgő, egyébként magas fokon képzett szakemberek receptszerűen írják elő a mosolyt az arcomra. Talán nem tudják, hogy az élet nem olyan. Persze hogy jobb, ha mosoly van az arcodon, mint ha nincs. De az még jobb, ha az a mosoly őszinte, természetes. Mert csak így igazi.
