Közben pedig próbáljuk élni azt a „megszokott” életünket, amelynek szilárdnak hitt alapjait már a világjárvány is megrengette. A lejárt élesztőt már kidobtuk, kékszeszből csak két liter van még a spájzban, egyedül a több bála vécépapír megvásárlása érte meg – az el is fogyott, mert hát tényleg „olyan” idők voltak. Na nem mintha nem tudtunk volna vásárolni naponta egy-egy gurigát, de hát 20 „bax” egyszerre mégiscsak jobb: volt mivel dicsekedni, ha átjött a szomszéd és benézett a kisszobába.
Merthogy az ima se mondja, hogy a napi kenyeret naponta kérjük megadatni, és nem egy nap alatt a két évre előre való adagot. Ám úgy tűnik, a járványhelyzetből nem tanultunk: most hol a valuta „fogy el”, hol a benzinért állunk letűnt időket is már-már megszégyenítő sorokban, hol étolajjal pakoljuk meg a kocsit. Háromszor.
Közben pedig hiába nyugtat az állam, hogy vannak készletek, mert már nem egyszer megjártuk: addig nyugtatgatott, amíg bekövetkezett, amitől féltünk. És különben is: nem a készlettel van a bajunk, hanem az árával. Mennyi lesz holnap? Vagy egy hét múlva?
Lassan ismét gyűjtögető időket élünk, mint az egykori ősember, akinek a mamlaszabbja a szombati heti vadászat, akarom mondani nagybevásárlás során ráébred a szupermarket olajrészlegén állva, hogy nem tudja megvenni azt az egy liter olajat, ami a bevásárlólistájára fel van írva. Mert ugye mások megvették két-három évre előre, aztán pedig hízó májjal mondják magukban: ugye megmondtam, hogy drágulni fog?!
Hát, erről szól a piacgazdaság: ha valami iránt nagy kereslet, előbb-utóbb biztos drágulni fog. És inkább előbb…
Persze, ha az újságíró megpedzi, netán megírja, hogy nincs olaj, rögtön megkapja, hogy pánikot kelt, és mindezt ő okozza… Pedig az olaj még azelőtt elfogyott, hogy ő megírta volna. De hát könnyű mindent ráhúzni a sajtóra, mert annak fogalma már annyira „felhígult”, hogy a lócán pletykáló Juli néni is sokak szemében már „napi sajtó”. Hogy mennyire sértő ez az általánosítás ránk nézve, akik tizenhúsz éve, a közösségi hálók megjelenése előtti időktől kezdve a napi sajtóban dolgozunk, azt rajtunk kívül senki nem tudja. Mint ahogy nagyon sokan a raktározók közül azt sem, hogy bármennyi olajat vagy lisztet vesznek, nem lesz elegendő az életük hátralévő részére. Még egy háborút túlélni sem. Sőt, vélhetően egy részét majd kidobják, hiszen a szavatossági idő lejártáig nem lesznek képesek elhasználni a felgyűjtött készletet. Akkor pedig minek ez a nagy hűhó?
Ugyancsak nekik mondom: a világvégét sem lehet túlélni. Nem mintha jönne – bár ki tudja… –, de szólok, hogy nem lehet túlélni, mert azért világvége. Persze meg lehet próbálni...
Addig is, lehet gondolkozni azon, hogy mi lesz a következő „slágertermék”.
Mindennapi mustárunkat add meg nekünk ma…
