Miért nem másképp?

Miért nem másképp?
Van egy visszatérő dilemmám így advent táján, amikor számtalan intézmény és segélyszervezet kezd gyűjtésbe, hogy a nagy hidegek és az ünnepek közeledtével könnyítsen kicsit a védencei sorsán. Nevezetesen: miért is adakoznak a jótékonysági akciók résztvevői? Mert nem mindegy. Pusztán csak a jó érzés kedvéért teszik, nem is gondolva többet arra, mi lesz az adomány sorsa, vagy valamilyen céljuk van vele, netán ilyen módon kompenzálnak valamit? Sokáig magam sem törődtem a kérdésnek ilyen mélységeivel, csak adtam. Alapból az a típus vagyok, akit nemcsak adventkor, hanem év közben is megtalálnak ilyen-olyan felhívások, jótékonysági akciók, és ha tehetem, ha tudok azonosulni a gyűjtés céljával, akkor adok. Tavaly ilyentájt azonban magam is elkezdtem gyűjtést szervezni (amelyet idén ismétlünk), egy hónappal később pedig szembesültem azzal a felháborodás-hullámmal, amelyet a Szabadfogas akció váltott ki némelyekből, és azóta kicsit aggódva figyelem az emberek ilyen irányú reakciót.

Mert miről is van szó? A szociális ágazat dolgozói és a segítők elég jól tudják, hogy a már említett két tényező – az advent és a hideg – kicsit könnyebben nyitja meg a szíveket és a pénztárcákat, a nélkülözőkre irányítva a figyelmet. Ezt pedig ki is használják, amivel nincs semmi gond, hiszen rá vannak szorulva a közadakozásra, és nincs az a mennyiségű adomány, amelynek ne tudnák megtalálni a helyét. Nyilván megvan ehhez a maguk bázisa is: azok az emberek, akik állandóan figyelik a munkájukat, és amikor tudják, segítik is. Csakhogy van az a kritikus tömeg, amelynek semmi se jó. Kiindulva abból az alapigazságból, hogy csak azt lehet bírálni, aki dolgozik, ezek az emberek többnyire nem az adakozási kedvükről híresek. Félreértés ne essék: senkitől sem lehet elvárni a tevőleges együttérzést, mindenkinek szíve joga egy adott céllal azonosulni, vagy épp zsigerből elutasítani azt. Véleményt mondani is szíve joga, legfeljebb nem túl etikus, ha abból indulunk ki, hogy van, aki tesz, és van, aki beszél.

A magyar közvélemény figyelme nagyjából idén januárban irányult a Szabadfogas akcióra, amely pillanatok alatt országos, sőt, határokon átnyúló méretűvé nőtte ki magát, de természetesen ugyanilyen gyorsan megtalálták azok is, akik legalábbis bugyutának tartják azokat, akik képesek fölöslegessé vált kabátjaikat utcai fogasokra aggatni. Az akció ugyanis épp nagy lendülettel tört előre, jöttek a hírek arról, hogy hány településen állnak már a fogasok, amikor a károgók rákezdték a maguk nótáját: nem is a rászorulókhoz jut el a kabát, hanem jönnek a rosszarcúak, és elviszik. Előfordulhat ilyen? Igen. Csak az utcára kitett kabátokkal? Nem. Bárhol, bármikor, bármivel. Maguk a segélyszervezetek is elismerik (nem eggyel állok kapcsolatban közülük), hogy képtelenség száz százalékosan kiszűrni a visszaélést. Ha valaki csalni akar, ha valaki jogtalanul akar hozzájutni valamihez, ami nem illeti, akkor agyafúrtabb módszerekkel is képes élni annál, hogy simán leakasszon egy viseltes kabátot az utcai fogasról. Aki akarja, az nyugodt lélekkel be tudja csapni a családgondozót, a védőnőt, a szociális munkást, elhitetve magáról vagy családtagjáról, hogy beteg, munkaképtelen, rászoruló, és felveszi az ezért járó juttatást. Visszaélések mindig is voltak, mindig is lesznek, botorság lenne azt gondolni, hogy pusztán amiatt, mert nem a fogasra tesszük ki a kabátot, hanem összecsomagolva leadjuk egy segélyszervezetnél, az egészen biztosan egy rászorulóhoz jut, és még véletlenül sem egy épp a mi használt felöltőnkre vágyakozó hiéna kaparintja meg, a zsákmányszerzés örömével.

Persze, nemcsak ezzel a fogas-kabát dologgal szokott gondjuk lenni a jótékonysági akciók világában nagyon is jártas véleményvezéreknek, hanem sok esetben a földrajzi kiterjesztéssel is. Ha valamely, tőlünk távolabb eső régió károsultjait segítő gyűjtésről hallanak, azonnal eszükbe jut az, ami egyébként sosem: hogy élnek körülöttünk is rászorulók, miért nem azokat segítik? Nem ő, hanem azok, akik segítenek (visszakanyarodva oda, hogy aki dolgozik, az viselje a kritikát is attól, aki többnyire csak beszél). Mert vannak ám itt is szegények, és mi lesz velük, ha minden segítő szándék Kárpátaljára, Kenyába vagy ki tudja, hová irányul!

Az az érzésem, ha mindenki így gondolkodna, és ilyen-olyan indokokra és meglátásokra hivatkozva lebeszélné saját magát és környezetét is a segítésről, akkor nyugodtan szögre akaszthatnánk mindenféle derűlátást, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy megérett a világ a pusztulásra, és kényelmesen elnyúlva egy fotelben (amolyan véleményvezér-módra) szemlélhetnénk, ahogy körülöttünk lassan minden széthullik.

Ez az egyik választásunk. Szerencsére van másik is, és nekem ez a forgatókönyv a rokonszenvesebb. Igyekezni kizárni a károgó hangokat. Körülnézni kicsit a környezetünkben, összecsomagolni, amit szívesen odaadnánk, és megkeresni a helyét. Teljesen mindegy, hogy az utcai fogason, a vöröskeresztnél vagy a szomszéd utcában élő nélkülöző nagycsaládnál. A lehetőség mindenki számára adott, de nem a rosszízű megjegyzésekre („Ti adományt gyűjtötök a gazdátlan macskáknak? A kóbor kutyákra bezzeg nem gondoltok!”), hanem arra, hogy teljes lélekkel odaálljon egy ügy mellé.

 

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Ilyen kezdetet is ritkábban jegyeztek, átlagon felüli termés ez a tizennyolcadikai; még szerencse, hogy mi magyarok alább adnánk három fokozattal mert a 15-ös valahogy szimpatikusabb: főleg a márciusi. Mert kokárdát mégsem lehet évente kétszer feltenni, az már szemet szúrna a diszkriminációellenes testületnek, meg tényleg nem fair a hazai lengyelekkel szemben, hogy csak egyet említsek kapásból az ország 17 nemzeti kisebbsége közül.
Máskép(p)