Márton Áron 130 – brómezüst memoár

– Mikor fogant meg a Márton Áron-dokumentumfilm elkészítésének gondolata, és hogy kezdődött a filmezése?

– Mint veterán filmes, ez a szándék bennem már az 1989 decemberi események előtt megfogalmazódott. Akkor még fiatal, „rövidnadrágos” filmes voltam, tele naiv tervekkel. Szűkebb szakmai körben felvetettem, hogy Márton Áronról kellene, illene egy filmet készíteni. Persze akkor ő a legsötétebb politikai feketelistán volt, fel sem merülhetett, hogy a közszolgálati televízió, ahol én a pályámat kezdtem, beszálljon egy ilyen produkcióba. Sőt, akkor még a gondolat is politikai bűncselekménynek számított, egyfajta hovatartozást jelzett, elképzelhetetlen volt, hogy én ezt a témát hivatalosan is fölajánlom. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint az, hogy a diktatúra éveiben egyetlen filmkocka sem készült a püspökről, később sem, amikor a Román Televízió akkori magyar adása akár meg is emlékezhetett volna róla, de nem vállalta, nem tehette. Tény, hogy a nemzetiségi televíziózás kezdeteitől a püspök 1980-ben bekövetkezett haláláig Márton Áronról egyetlen mozgókép kocka sem készült. Ez sokatmondó.

Élt bennem a gondolat, a vágy, hogy ezt a filmet el kell egyszer készíteni. Ennek az is az előzménye, hogy tősgyökeres katolikus családból származom, ráadásul székely gyökerekkel. Nem szándékom itt a családfát kibontogatni. Talán innen is származtatható egyfajta affinitás a téma iránt. Számomra megélt evidencia volt, hogy az apai nagyapám, idősebb Xantus János, aki a Marianum alapítói közt volt, tanári munkája mellett gazdasági igazgatóként is működött, bensőséges viszonyban volt Márton Áronnal. Tanügyi tanácsadója is volt Márton Áronnak, azon kívül nagyon közeli, baráti viszony volt közöttük. Ezt én a szüleimtől tudom. Mindezt megörökölte az apám is, ifj. dr. Xantus János. Ő ugyan nem volt közvetlen kapcsolatban Márton Áronnal, de a mítoszát ő is ápolta a családban. Így telt-múlt az idő, a legsötétebb diktatúra éveiben elszakadt a tervezgetések filmje is, s reménytelennek tűnt minden szándék. Aztán jöttek az 1989-es romániai események, amelyekbe én nyakig belemártottam magam, talán még túlságosan is. A forradalom legelső napjaiban, december 21-én, a Kolozsvári Rádió első magyar adását indítottam el közösen néhány román rádiós kollégámmal, akik a román adást is újraindították. Maroknyian voltunk ott, akkor jött a televízió magyar adásának az elindítása. Nyakig benne voltam abban is, vártam, hogy már végre legyen vége annak a borzalmas korszaknak, ami az 1989 előtti időket jelentette. 

A rebelliót követően, valamikor 1990 első heteiben elkezdett bennem pörögni a képzelet, és gondolatban már tervezgettem, ha tényleg szabad világ lesz, amire azokban a napokban erősen készültünk, mi mindent kellene tenni. Ebben a nagy, éppen születő „felszabadultságban” gondolatban elővettem azokat a régi, akár titkosnak is mondható terveimet, amelyeket már korábban szerettem volna filmre vinni, de nem lehetett. Én mindig, folyamatosan tervezgettem, ma is ezt teszem, ez visz előre, és boldog vagyok, ha a gyakran illuzórikusnak tűnő álmok egyszer mégis vetítőernyőre kerülnek. Ezek között az egyik fontos tervem volt egy Márton Áron portréfilm. Nem sokat tudtam én akkor az életműről, de tudtam, hogy ki volt ő. Már az első szabad esztendőkben atyai barátommal, ha szabad így neveznem, Jakab Gábor kerekdombi plébánossal elhatároztuk, hogy megcsináljuk a filmet Márton Áronról. Ma azt is kimondhatjuk, hogy az első Márton Áron életműfilmet, azaz a ,,legrégebbit”, még idejében. 

Emlékezetem szerint valamikor 1991 végén kezdtünk el arról beszélgetni, hogy meg kell csinálni ezt a filmet. A film kapcsán idéznem kell itt Jakab Gábor egyik „kinyilatkoztatását”, amelyet a róla készített portréfilmünkben tett a gyulafehérvári székesegyház kapcsán. Azt mondta, hogy a fehérvári székesegyháznál szebbet, nagyobbat, cifrábbat lehet építeni, de régebbit nem. Kis ráigazítással ez a mi Márton Áron-filmünkről is elmondható, mert ez volt az első, azaz a legrégebbi. Jakab Gábor vállalta fel, hogy összeállít egy olyan forgatókönyvet, amire nekem nem voltak meg sem a kellő ismereteim, sem a dokumentációs lehetőségem. 

– Mit emelnél ki az alkotásból, mit tartasz a fő erősségének?

– Egy maratoni projektnek láttunk neki, ami a mai napig is tart. Egy ilyen „időutazós” alkotási folyamatnak az az erénye, a hozadéka, hogy az elején még sikerült felvennünk olyan emberekkel emlékezéseket, akik személyesen ismerték a püspököt. Szemben egy narrációval, a személyes reflexiók mindig erős pillérei egy dokumentumportrénak. Ennek a filmnek az az egyik fő értéke, hogy olyan emberek jelennek meg benne, akikkel utolsó pillanatban tudtunk dokumentumértékű felvételeket készíteni. Ezek a személyek hiteles tanúi voltak az életpálya különböző stációinak. Ők nem valakitől hallottak valamit, ők mindezt megélték. Említhetem a felvett emlékezők sorában Márton Áron húgát, Márton Annát, akit élete utolsó hónapjaiban vettünk fel. De említhetem Sztojka Ferencet, Márton Áron sofőrjét. Őt is sikerült még megszólaltatnunk. Első kézből, hiteles tanúként mesélte el, hogyan fuvarozta ő Márton Áront annak idején, amolyan autós üldözés volt, követték őket, hogy a püspököt letartóztassák. Sztojka Ferenc erről az egészen filmbe illő üldözésről számol be a filmben. Folytatható e sor König bíborossal, vele Bécsben forgattunk, ő elmesélte a történetet, amikor őt Bukarestbe hívták, diplomáciai ceremónia keretében Márton Áront is elővezették, bizonyítandó, hogy ő szabadon jár és mozog a világban, ami nyilán nem volt igaz. König bíboros is első kézből mesélt, mert résztvevője volt ezeknek a diplomáciai manővereknek annak idején, és a filmünkben hitelesen számolt be mindezekről. Márton Hugó zetelaki születésű premontrei szerzetes, prokurátor-generális és rendi posztulátor volt a Vatikánban. Rómában forgattunk vele, elmesélte, hogy a pápai kihallgatás után Márton Áron átadott neki egy bizalmas szöveget, ami tulajdonképpen Márton Áron egész politikai rálátását, hitvallását sommázta. Megjegyezte – és ez a filmben is elhangzik –, Márton Áron azzal adta át neki ezt az iratot, hogy „ezt csak a halálom után publikálhatjátok”. Sorolhatnám ezeket az embereket, nem feltétlenül a rangsor szerint, mert nyilván „egyszerű” emberek is megszólalnak ebben a filmben, akik koruknál fogva már nem lehetnek közöttünk, de akik bizonyos epizódokat elmesélnek, felelevenítenek azokból, amelyeket együtt éltek meg a püspökkel. Így indult útjára ez a film.

– Mikor jelent meg először a filmetek? Forgalmaztátok is?

– Úgynevezett piaci forgalmazás nem volt, mi televíziós bemutatásra szántuk, ez többször meg is történt. Az 1990-es évek végén fejeztük be, és mutattuk be. Helyesbítek: akkor nem fejeztük be a filmet, leálltunk egy kicsit, mert a film akkori formáját az elkövetkezőkben, egészen a közelmúltig fejlesztettük, bővítettük.

– A bukaresti Magyar Adásban láthattuk akkoriban.

– Volt tévében, persze, de ezt nem a Magyar Adás finanszírozta, hanem „saját zsebből” készült. Azért is tartott nagyon sokáig a forgatása. Darabonként, szakaszosan készült ez a film. Van úgy, hogy csak azért készül el valami, mert azt az alkotók úgy gondolják, hogy bármi áron, akkor is, ha ellenszélben, de annak a munkának el kell készülnie.

– Műfajilag, a koncepció és a megvalósulás vonatkozásában hova sorolnád az alkotást?

– A film, a televíziózás világában különböző, egymást követő, egymást túllicitálni próbáló új trendek vannak, amelyek szerint ma egy dokumentumfilm elkészül, és éppen „piacossá” válik. Az a fajta lassú sodrású, esetleg kicsit romantikus, kicsit jó értelmében szentimentális, kicsit a lelki vonulatot is hozzáadó dokumentumfilm jelenleg nem feltétlenül „,kapós”, inkább unalmas, mert nem követi azt a fajta ritmust, pörgést, amelyben a mai, rohanó világban élünk. Nyilván felmerült a kérdés, hogy egy Márton Áronról szóló filmet milyen megközelítésből kellene elkészíteni. Talán egy kicsit hatásvadász ráhajtással, esetleg meghökkentően azért, hogy „elkapja a nézőt”, vagy egész egyszerűen olyan produkció készüljön, amely klasszikus értelemben vett, ismeretanyagot átadó, de egyben elgondolkodtató dokumentumfilm, amit végignézve úgy áll fel a néző, hogy megmarad azokkal az ismeretekkel, amelyek egy ilyen életrajz szempontjából fontosak és megőrzendőek? Mi ezt az utat választottuk. Különben én inkább konzervatív természetű alkotó vagyok. Nem azt mondom, hogy elzárkózom az újszerűségtől, sőt, de csak bizonyos szakmai limitek között. Azt nagyon nem szeretem, ha úgy próbál valaki a filmben újszerű lenni, hogy – kis túlzással – fejjel lefelé fordítja a kamerát csak azért, hogy a másságát megmutassa.

A film, de akár a fotó világában is időnként felbukkan egy visszatekintő tendencia is. Nevezzük ezt klasszikusnak. Vannak hívei és vannak kritikusai – ez így van jól. Gondolok itt a fekete-fehér filmre például, amit az elmúlt évtizedekben félredobott az idő, megszűnt a fekete-fehér filmnek a gyártása is, mert minek legyen fekete-fehér, ha van színes is. De ez csak egy profán példa, megannyi hasonló jelenség érhető tetten jelenleg az alkotói folyamatokban. És itt szakad rá a szakmára a „,novum”, a mesterséges intelligencia (AI), amely hiszem, hogy ma még nem is sejthető, új alapokra fogja helyezni a film világát is. Ennek jelei itt vannak, a közvetlen környezetünkben. S ha már az AI-nál tartunk, jelzem, hogy a Márton Áron filmünk végén bejátszott, menthetetlennek tűnő archív hangfelvételt éppen az AI-vel sikerült rekonstruálni. És ez csak a kezdet.

– Azt a jelenetet emelem ki a filmből, amikor Márton Áron irodájában Csíki Dénes, a püspök egykori titkára felfeszegeti a padlót, és láthatóvá válnak a lehallgatókészülék drótjai. Erről a jelenetről, ennek a hátteréről, a felvételről mesélj, ez tényleg ott történik a szemünk előtt!

– Nyilván az erdélyi magyar értelmiség köreiben, különösen a „fontos” emberek esetében a paranoia csúcsát jelentette az, amit az 1980-as években megéltünk. Akkor a diktatúra a represszív intézményeivel, magyarán a titkosszolgálatokkal rendkívül drasztikusan, és sajnos hatékonyan kialakított egy pszichózist a társadalom különböző köreiben, rétegeiben. Az egyik ilyen pszichózis a lehallgatások szellemvilága volt, amely mind fizikai formában, mind mentálisan jelen volt a mindennapjainkban. Azért nevezem szellemvilágnak, mert ahol nem is volt poloska a falban, ott volt a fejekben. Tudjuk, hány lehallgatót szereltek ki erdélyi magyar, és nem csak magyar értelmiségiek vagy gyanúsnak vélt személyek lakásából. A magamét ott őrzöm a dolgozószobám könyvespolcán, a szobafestőnk kaparta ki a falból. Az nem volt kérdés Márton Áron számára sem, hogy lakosztályát lehallgatják. A klérusnak e tekintetben „prioritása” volt. A házi őrizete alatt, amikor a dolgozószobája egy kőhajításnyira volt a gyulafehérvári helyőrség kaszárnyáitól, nem kellett túl sok drótot lecsévélni ahhoz, hogy áthúzzanak egy lehallgatót a püspök szobájáig. Ő tudott erről, és vele élt. 

A filmben látott jelenetben a dolgozószoba parkettája alól került elő a drótvég, a beszerelt mikrofon elektronikus póráza. Akkor még ilyen huzalos lehallgató technikákat alkalmaztak, s szalagos magnetofonokra rögzítették a hanganyagot, amit aztán átírtak, és dossziékban tároltak. Erről is beszél a filmben történész munkatársunk, a téma tudományos kutatója, Nagy Mihály Zoltán. A forradalom után a gyulafehérvári püspöki adminisztráció, a Márton Áron közvetlen köréhez tartozó munkatársak nekiláttak megkeresni a lehallgatót, és meg is találták. Aztán szóltak nekünk is, hogy rátaláltak, a könyvespolc mögött, a rejtekhelynek bicskával kifaragott parkettában. Csíki Dénes, a püspök egykori titkára és egy paptársa is megjelenik a felvételeken, miközben elmozdítják a falat elfedő, méretes könyvespolcot. 

Szóbeszéd, de elképzelhető, hogy igaz: a decemberi, a forradalom utáni időben voltak még fungáló megfigyelők, akik akkor még ott voltak azokon a posztokon, ahol annak előtte is, és megpróbálták eltüntetni ezeket a nyomokat. Ahol lehetett, összeszedték, begyűjtötték a technikát. Márton Áron dolgozószobájába vélhetően nem jutottak be. Ezt mind feltételes módban mondom, mert amikor mi leforgattuk ezt a bizonyos lehallgató vadászatjelenetet, akkor a két drót végén már nem volt ott a mikrofon. Hogy mikor került le onnan, hogy azt még azelőtt leszerelték-e, mielőtt a könyvszekrényt elhúzták volna, mi nem tudjuk, de a két drót, ami aztán irányt vett a lehallgató szoba felé, az ott volt. 

A filmben elhangzik az is, Márton Áron tudta, hogy éjjel-nappal lehallgatják. Ő ezzel élt együtt, eszerint beszélt, még üzent is olykor a lehallgatóknak. Van egy olyan jelenet a filmben, ahol arra emlékeznek, hogy kispapokat hívott magához, hogy elmondja nekik: vegyék tudomásul, ők is szem előtt vannak, és tudatta velük, hogy ezt meg kell szokniuk, ezzel együtt kell élni. Persze pár tíz méterre ment a lehallgató, a magnetofon, „vette a szerv” – mindez visszaköszön a Márton Áron hatalmas papírmennyiséget kitevő megfigyelési iratanyagából is.

– Korábban is volt szó a dokumentumfilm vetítéséről, hiszen az elkészülte óta felnőtt egy nemzedék, aki nem ismeri már tapasztalatból, de talán elbeszélésekből sem azt a kort, Márton Áronról is inkább csak a szentté avatásáért elmondott imából tudnak... Július végétől a TIFF-ház pincéjében nyílt Erdélyi Mozgóképmúzeumban meg lehet nézni a filmet.

– Most Márton Áron évfordulót ünnepelünk, 130 év telt el a születésétől. Ez egy konjunkturális évszám. Amikor kerek évszámok vannak, hajlamosak vagyunk lelkesen ünnepelni, aztán másnap már felejtünk. Az évforduló kapcsán itt, a mi filmtörténeti múzeumunkban rendezünk egy vetítéssorozatot, szándékunk szerint interaktív formában, ahova olyan érdeklődőket várunk, akik esetleg nem látták a televízióban ezt a filmet, vagy újra akarják nézni, s beszélni szeretnének róla. Furcsa módon ezt az általunk kezdeményezett, a Terra Incognita Egyesület által felvállalt és szervezett rendezvénysorozatot nem a katolikus egyház karolta fel, akinek természetesen felajánlottuk a közös emlékezés lehetőségét – ahogyan ez elvárható lett volna –, hanem Kolozsvár Polgármesteri Hivatala vette a szárnyai alá. No comment. E vonatkozásban én úgy gondolom, példaértékű az, hogy a Márton Áron 130 megemlékezést, a filmvetítést, az ehhez kapcsolódó eseményeket a városháza támogatta.

Az évforduló kapcsán bizonyára vannak és lesznek nagyon szép, illetve fennkölt megemlékező rendezvények templomokban, de itt mi kilépünk az egyházi keretek közül, mint ahogy Márton Áronnak is nagyon sok mondanivalója, üzenete van a felekezetektől független, polgári közélet számára is. Az Erdélyi Mozgóképmúzeumunk minderre jó találkozóhelynek, alkalmas fórumnak bizonyul.

– A július végi filmvetítésen egy újdonságot is bemutattál...

– Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy folyamatkövető filmeket készítsünk, amolyan maratoni produkciókat. Ilyen például a Bözödújfaluról készült filmünk, ami akkor kezdődött, amikor még élt a falu, aztán telt-múlt az idő, teltek az évtizedek, Áron fiam átvette a stafétabotot, s ő fejezte be filmet, amikor már csak a tóparti horgászok idézték az enyészet nyomait. Ez a Márton Áron-film is ilyen folyamattá vált, mert időnként megjelent egy-egy nóvum. S bár elkészült a film, pontot kellett volna tenni egyszer egy ilyenfajta „időutazós” film végére is, de végül a pontból vessző lett, mert nagy kihívás egy filmes számára, hogy amikor később megjelennek új adatok, esetleg addig ismeretlen adalékok, amelyek tovább építhetik a filmet, azt hozzá kell tenni a mozihoz. Hogy miért? Mert mint jeleztem, ez a legkorábban elkezdett Márton Áron életmű-film, amelynek megadatott, hogy archív felvételeink okán talán a legteljesebb legyen, és ehhez a teljességhez még mindig van mit hozzáadni. 

A legutolsó szerkesztésbeli beavatkozás az amúgy kész dokumentumfilmbe akkor történt, amikor előkerült egy klasszikus hangkazetta, ami ma már technikatörténeti őskövület. Elég roggyant állapotban volt már kinézésre is. Ezt egy számomra ismeretlen idősebb úr adta át nekem egy gyergyóditrói forgatáson, mondván, hogy nem tudja, mi van rajta. Jelezte, ugyan nem tudta visszahallgatni, de nagy valószínűséggel Márton Áron hangja is rajta lehet. Megköszöntem az adományt, hazahoztam, és megpróbáltuk lejátszani ezt a máladozó mágnesszalagot, de nem sikerült. Szerencsére a kazetta megőrződött, nemrég került elő az elfekvő archívumunkból. Néhány hónappal ezelőtt, amikor már beköszöntött a mesterséges intelligencia korszaka, Áron fiam arra gondolt, próbáljuk ki az AI-t, nézzük meg, mit kezd ezzel a használhatatlannak tűnő archív hangfelvétellel. Aztán lépésről lépésre sikerült annyira feljavítania a foszlányokban megmaradt hangot, hogy végül hallhatóvá lehetett tenni. Ez a restaurációs munkafolyamat amolyan régészeti feltáráshoz is hasonlítható, amikor a föld és a homok lekerül a rejtőzködő leletről, amely aztán letisztulva feltárja addig rejtett értékét. Kiderült, hogy egy Márton Áron-beszédről van szó 1968-ból, aminek ma hátborzongató az időszerűsége. Annyira időszerű az üzenet, mintha ma reggel mondta volna el... Abból, amit sok évtizeddel ezelőtt hívei előtt elhangzott, tényleg úgy érzem, hogy látnoki képességgel rendelkezhetett. 

Úgy gondoltuk, e beszéd és annak aktualitása mindenképpen motiválja azt, hogy a filmbe ez is bekerüljön. Elgondolkodtunk azon, hogy mit kezdjünk mi ezzel a hanganyaggal, amelyhez nem társul kép. Végül úgy döntöttünk, hogy miután a dokumentumfilm vége, a főcíme is kifut a képernyőről, akkor egy portréval, egy korabeli fényképpel illusztrálva bejátsszuk ezt a beszédet. 

Ha az ember behunyt szemmel hallgatja, akkor is reveláció. A legutóbbi vetítésen figyeltem a nézőteret, mindenki magába szállva hallgatta meg. Akkor mindenki úgy érezte, hogy a nagy püspök közöttünk jár.

– Mondtad, hogy nálatok volt egy családi legendárium Márton Áronról. Van történet, említés, amire konkrétan emlékszel?

– Nem emlékszem ilyenre, én nagyon kis gyermek voltam, amikor a nagyapám még élt. Abban az életkoromban engem ez nem érdekelt. De a családunkban benne volt a levegőben egy Márton Áron-mítosz, egy áhítat. El-elhangzott a név, körülötte egy képzeletbeli aura volt, amolyan mítoszként volt jelen a házunkban. „Menet közben” kezdtem megismerkedni a személyiségével, a témával, egészen addig, amíg később megérlelődött bennem a gondolat, hogy ebből készüljön egy film. Jakab Gábortól sokat hallottam a püspökről, sokat beszélgettünk, mielőtt a filmnek nekiláttunk volna. Olyan szakmai, történelmi dokumentációs háttérrel jött Jakab Gábor ebbe a produkcióba, amely nélkül ez a film nem az lenne, ami lett, de talán el sem készült volna.

– El tudsz képzelni bármilyen életrajzi filmet Márton Áronról?

– Műfaját tekintve ez a film egy klasszikus, posztumusz dokumentumportré. Én a portréfilmre rátettem a szakmai pályámat, mert úgy gondoltam, mint itt, a szülőföldjén, Erdélyben maradt, itt legyökerezett filmesnek szakmai és morális életcélom, hogy mozgóképben megörökítsem mindazt, ami körülöttünk történik. Akár többes számban is állíthatom ezt, hiszen e pályán Áron fiam követ. Rátettem erre a szakmai életem akkor, amikor ennek nagyon sok ódiuma volt, számtalan volt a buktató, a vesszőfutás, a kockázat. Az archívumunkban kb. 80, zömmel erdélyi vonatkozású portréfilmet őrzünk. És ami nem elhanyagolható: ott vannak ezeknek a filmeknek a vágatlan, dokumentum értékű nyersanyagai, ami további forrásanyagként szolgálhat egyszer Hogy ezeknek mi lesz a sorsuk, az már egy más kérdés. Felvetésedre visszatérve: Márton Áron életpályája, az az út, amit a püspök székely szülőházától a gyulafehérvári székesegyház kriptájáig bejárt, egy tipikus játékfilm téma, amelynek történelmi súlya drámai kortörténetté emelkedhet. A Márton Áron dokumentumfilm készítése során végigjárhattam az életút fontos stációit, beleláthattam számtalan olyan helyzetbe, amelyekbe nem biztos, hogy mindenkinek megadatott belelátnia. Igen, egy nagyjátékfilm elkészítése e témában fontos mérföldköve lehet egy kortörténeti mozgókép-opusznak. A téma adja magát. Viszont ahhoz, hogy egy ilyen játékfilm elkészüljön, nagyon pontosan, érzékenyen és mélyrétegeiben ismerni kell nemcsak az életpályát, hanem azt a történelmi, politikai, társadalmi, közeget is, ezek rejtett vonulataival együtt, amelynek katlanaiban Márton Áron is élt. Ezért gondolom azt, hogy ez a film olyanok kezébe kell majd kerüljön, akik benne éltek a korban, megtapasztalták azt, és nem külső vendégszereplőkként jönnek a majdani produkcióba – ha lesz egyáltalán ilyen. A téma érzékeny, összetett, ez az életpálya nem akármilyen közegben épült fel, hanem egy sötét és perverz világban, amelynek fináléját az én nemzedékem megélte. Hogyha mindezek nem köszönnek vissza korhűen, érzékenyen egy ilyen filmben, akkor a történetmesélés sekélyes, hézagos és hiteltelen marad. Egy játékfilm, ha erős, mély nyomot hagyhat a nézőkben, történelmi dokumentumként is megmaradhat. Nem mindegy, hogy ez a nyom a tudatokban mennyire hiteles, mi íródik be általa a nemzedékek lelkébe. Én éppen ezt tartom egy Márton Áronról szóló, nagy ívű, történelmi játékfilm legérzékenyebb pontjának. A pátoszmentes, nyers, drámai, őszinte hitelességet látnám én a követendő iránynak. 

Tudok arról, mert korábban megkaptuk a forgatókönyvét, hogy évekkel ezelőtt, helyi kezdeményezésre tervben volt egy Márton Áron-játékfilm elkészítése. Annak idején felkérést is kapott a stúdiónk arra, hogy működjünk ebben együtt. Áron fiamat kereste meg korábban Papp László plébános, a Mustármag Egyesület vezetője, a játékfilm ötletgazdája, annak idején még az első forgatókönyvvel. Aztán tudomásom szerint a könyv körül kialakult hosszú és akkor sehova sem vezető tartalmi vonatkozású viták miatt mind a mai napig nem készült el egy olyan változat, amelyre mindenki rábólintott volna. Értem ezen az egyházat, a világiakat, a filmkészítőket stb. De talán ennek is eljön majd az ideje. Summa summarum: egy történelmi nagyjátékfilm kezdeményezése megtörtént, ígéretesnek bizonyult. Egy forgatókönyv elkészült, ezt szakértők, a téma kiváló ismerői írták, aztán átírták, variálták, és valahol mégis elakadt. Egy különösen nagy ívű történelmi filmdrámát lehetne, kellene ebből vászonra vinni, amely korképe és lenyomata lehet azoknak az időknek, amelyekben Márton Áron a maga keresztjét hordozta.

– Rád személyesen Márton Áron milyen szempontból hat, mi az, amit a munka, a folyamatos ismerkedés nyomán kiemelnél, mint legérdekesebbet, legfigyelemreméltóbbat az életművéből?

– A filmes, főképpen, ha a portréfilm műfajában is alkot, egy kicsit lélekbúvár is lesz, ha akarja, ha nem. Egy portéfilm jó esetben nemcsak a felszínt, a konkrétumokat próbálja meg felmutatni, hanem a mögöttest is: a háttereket, az árnyalatokat és mindazt, ami ezeket a személyre szabott helyzeteket, folyamatokat lelkileg mozgatják, motiválják. Egy portréfilmben a lényeg a részletekben, az árnyalatokban van elrejtve. Én személyesen nem ismerhettem Márton Áront, ezért kérdésedre csak szellemi hagyatékának tükrében, a forgatások során megtapasztalt élményeimből kiindulva tudok válaszolni. Az én olvasatomban – s ez egy teljesen szubjektív meglátás –, Márton Áronban benne volt a székely ember kemény és konok kitartása, amikor kellett, a bethlen gábori diplomácia és egész lényében ott volt az az életcél, amely felekezetek fölötti, össznemzetiségi szerepvállalásait fémjelezte, s amitől ő egy jottányit sem tért el. Hát ezért volt ő annyira veszélyes.

Xantus Gábor 1971-től a Román Televízió (RTV) munkatársa volt Kolozsvárott, 1975-től belső munkatárs; 1985-től 1989-ig dokumentumfilmeket készített, 1990-től pedig az RTV Magyar Adásainak volt rendező-operatőre és főmunkatársa 2007-ig. Ugyanakkor 2003-ig tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó- és filmművészet, valamint média szakán, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára lett. Megalapította és vezette a később róla elnevezett kolozsvári független dokumentumfilm- és videóműhelyt. Alapító tagja és 1994-től alelnöke is volt a Bukaresti Média MGR Alapítványnak, a budapesti Duna Televízióért Alapítvány megalapításában is közreműködött. Tagja az International Documentary Associationnek (IDA), a Román Televízióművészek Egyesületének. Vezetője volt a kolozsvári Szent Mihály-plébánia Teofilos stúdiójának, 2006-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Több száz televíziós produkció társszerzője, mintegy kilencven film alkotója. Fiával közösen 2023-ban a Xantus Alapítvány keretében létrehozta Kolozsváron az Erdélyi Mozgóképmúzeumot, amely a Janovics Jenő nevével fémjelzett kolozsvári némafilmgyártásnak és az elmúlt száz év erdélyi, romániai filmkészítésének állít emléket. A múzeum a TIFF-ház alagsori galériatermeiben kapott helyet.