Magánközveszély

János különben az egyik legnagyobb élményünk lett – azt hiszem, beszélhetek többes számban. Mindenhez volt érzéke, és talán ez az érzék jellemzi a legjobban. Mert értelmes volt és szakmailag kifogástalan, mégis az van előttem-bennem a mai napig, ahogy az emberekkel bánik. Lehet, hogy azért is tanulta meg ezt a tudást, mert nem íróként, irodalmi emberként szocializálódott, hanem a dévai cementgyár mérnökeként, lehet, hogy egyszerűen így született, nem tudom, az azonban biztos, hogy rögtön ráérzett, milyen egy ember, hogyan kell közelíteni hozzá.

Erkölcsöt tanultam tőle. Az első ember volt az életemben, aki a saját kárára is ragaszkodott az elveihez, és ebből nem kovácsolt erkölcsi tőkét. Emlékszem, már a Kalota megalapítása után nem pályázott az egyik kézirattal a Communitashoz, mert nem érezte tisztességesnek. És közben szép, végiggondolt, jó könyveket adott ki akkor is, például az erdélyi irodalom különböző műfajaiból szerkesztett antológiák bestsellerek voltak.

A Kriterionnál ő volt a főnökünk, a kolozsvári fióknál legalábbis. Itt ismertem meg Deák Ferikót is, a jókedélyű, szellemes embert, és főleg remek grafikust, akivel több délutánt átnótáztunk hármasban. Dávid Gyula már megalapította a Polist, de gyakran találkoztam vele is.

Kincses Könyvtár, Romániai Magyar Írók, Téka – ezek között éltem egy kiadói hangulatban. A Forrás már átment a Mentorhoz, új sorozatokat nem sikerült létrehoznom, mert még nagyon mafla voltam. De azért itt alakult ki a barátságom László Ferenccel, és itt haragítottam magamra néhány olyan embert, aki korábban közölt a kiadónál, én viszont visszautasítottam. Megsértődött más is: csapkodó koromat éltem, s egy jó poénért mindent megtettem volna.

Márpedig akkor kezdődött a könyvbemutató korszakom is, ahol feltétlenül beszélnem kellett, és ez már közveszélyes volt rám nézve. Bizonyára most is megsebzek sokakat, akkor viszont még csak nem is vigyáztam a számra, és ez hosszú ideig nem változott. Óriáscsecsemő – mondta rólam egy szentgyörgyi képzőművész özvegye egyszer. Egy sprőd óriáscsecsemő, teszem hozzá.

Rázom a veknit

A vajban, a zsírban, a lekvárban, a sóban, a kenyérben, még a hűtőben is hangyák voltak. Nem tudom, mi történt azon a sok nyáron, olykor az az érzésem, hogy a nyomor hozta magával, de tény, hogy mindenütt hangyák voltak, nem lehetett kiirtani őket. Ma is emlékszem, ahogy a kagyló előtt szentségelek, közben a veknit rázom, hull belőle a hangya.

Nem akarom eltúlozni, nyilván nem nyomorogtam úgy, mint a patarétiek vagy mások. De abból a nevetséges fizetésből, amelyet a Kriterionnál kaptam, és abból a nevetséges nyugdíjból, amelyet nagyanyám kapott, nem lehetett fényesen kijönni. Olykor persze kaptam valami nem kevésbé nevetséges honoráriumot, egyszer levesporokat Kányádiék egyik Spanyolországban élő barátjától, mert elhullatta őket, ahogy segítettem levinni a bőröndjeit, de hát ezek már a szinte kibírhatatlan fényűzés jelei voltak.

A válásom időszakán kívül ez volt életem legnehezebb időszaka, csakhogy még annál is nehezebb, mert a válásom idején szerelmes voltam, és testileg abszolút nem nyomorogtam. Akkor viszont, 1995 és 1998 között... 

Dolgoztam a Heltai nyelviskolában: magyart tanítottam magyarul tanulni vágyó külföldieknek vagy románoknak, vagy szinkrontolmácsoltam az ugyancsak Heltai szervezte kisebbségi konferenciákon. De az infláció úgy galoppírozott, és más dolgok is annyira beleszóltak a költségvetésbe, hogy az rémes. És akkor még azok a kib@szott hangyák is!

Töredelmesen bevallom, hogy kényelmes és élvezős ember vagyok, mégsem hiszem, hogy többet vétettem volna, mint más, aki jókat eszik, illetve evett akkor. Kezdtem kiábrándulni a kapitalizmusból, melyről annyit álmodoztam. Még a hangyákat is elhozta a rohadt.