A szociológus és a pszichológus közötti alkat volt, kiváló, figyelmes és pontos szerkesztő, főképpen pedig remek tollforgató. Novellái, elbeszélései, karcolatai és regényei azok, amelyekben az emléke megőrzésének, az irodalmi kánonba történő bekerülésének a lehetőségét látom. Mert János elsősorban író volt, a második Forrás-nemzedék egyik jelentős, már az első jelentkezésével is nagy meglepetést kiváltó ajándéka.
Lexikonok sorolják fel munkásságának állomásait. Szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese volt az Igazságnak (1966–1974, illetve 1974–1986 között), szerkesztője a Korunknak (1986-tól 1990-ig) és a nyugalomba vonulása előtti években a Családi Tükörnek (1990–1991). Írásai a már felsorolt sajtótermékek mellett az Utunkban, az Igaz Szóban, az Ifjúmunkásban, a Brassói Lapokban, a Napsugárban és más hazai lapokban jelentek meg.
Azok közé tartozott, akik 1989 decemberének forró óráiban aktívan részt vettek a Szabadság első számának megjelentetésében. Az új lap első lapszámában közölt jegyzetében írta: „Az első pillanat ámulatával néztem a tévében a boldogságtól megrészegült arcokat, hallgattam az egymásra zúduló, de hihetetlenül felforrósodott szavakat, s bár az futott át zavarodott agyamon, hogy még csak megközelítőleg sem lehet szavakba foglalni azt, amit az ember egy ilyen egyszeri, de régen megálmodott pillanatban érez, már csak azért sem, mert ugyanaz a közléskényszer feszíti mindazokat, akik ott tolonganak a mikrofon előtt, s egymás szavába vágva próbálják a félelem szorításából szabadult érzéseik mámoros remegését valamiféle érthető formába kalapálni; a szokatlan tehertől meggörnyedő, mégis szárnyalni próbáló lélek félszavak és artikulálatlan hangok halmazába fullad, s a bilincstől szabadult kéz esetlen, görcsös kísérletet tesz, hogy a szabadság már-már elfeledett szép ívét rajzolja valahova a kéklő magasságba, s ugyanez a mozdulat az egész világot is magához ölelje, hiszen ez a világ most már testvéri ölelésnyire van csak; de hát hogyan férhetne el ennyi minden a lesorvadt szavakba, a még bénán-félszeg mozdulatokba; az én arcomon mégis folynak az árulkodó, férfiatlan könnyek, s bár úgy hiszem, hogy nem lehet szavakba foglalni az egyszerit, a csodát, mégis értem ezeket a mámoros emberi szavakat, s azt mondom: a leggyönyörűbb szöveg, amit életemben hallanom adatott!” Aztán az Omló falak című naplókötetében visszatért erre az időszakra, és annak a zavaros periódusnak egyik legjobb tükrét hagyta ránk, benne a lapunk első időszakának sok jelenségével és megkérdőjelezhetetlen tényével együtt.
Már nyugdíjasként vállalta el a Szabadság olvasószerkesztői munkáját, és ebben az időszakban több mint egy évtizeden át volt a szerkesztőségi kollégám, évekig pedig – Németh Júlia mellett – szobatársam is. Azokban az években kerültünk igazán közel egymáshoz, és barátkoztunk össze életre szólóan. Végül már a novellái és a regényei megírásával járó vajúdásának a részleteibe is beavatott. Sőt, a jó ideig eltitkolt szobrászi tevékenységének gyümölcseit is megmutatta, amelyekből – rábeszélésemre – a Minerva alagsori galériájában néhány évvel ezelőtt szép sikernek örvendő kiállítást is rendeztünk.
Óriási élvezettel hallgattam a beszélgetéseit a lap szerzőivel, amelyekből sok szerkesztői alázatot tanultam, de vitáit is írókollégákkal, amelyekből még az előbbieknél is jobban lehetett okulni. Egyik nap, mint megannyiszor, bejött az irodánkba Bálint Tibor, aki rögtön nekiesett Jánosnak, egyik legutóbbi írása kapcsán: „Jánosom, ebben benne van a nagyregény, mindenképpen meg kell írnod. Sosem bocsátom meg, ha nem fogsz hozzá azonnal” – mennydörögte úgy dél körül, hatalmas adag pátosszal, rábeszélőerővel és fantasztikus energiával.
János hallgatott a rábeszélésre, és nekilátott. Ez lett aztán az utolsó jelentős műve: a 2011 őszén publikált A harmadik című regénye. Nagyregény, Bálint Tibornak igaza volt. Hátborzongató nagyregény. Ha jól számolom, ez volt a tizenhatodik kötete. Ebben a talán legjelentősebb művében írta le János a szavakat: „egy életért csak egy halál jár”. Csakhogy a sors oly kegyetlen betegséget mért rá, és eközben akkora lelki bánatot, amikor feleségét, szeretett Júliáját, oly hirtelenül és érthetetlenül vette el mellőle, hogy kedves és jóságos kollégánknak, drága jó barátomnak, azért az egy életéért, azért a 85 esztendőért, amit kapott, két halállal kellett végül megfizetnie. A második szerdára virradóan érte.
Az emlékét, amíg élünk, magunkban is megőrizzük. Nyugodjék békében.
