1942, Szlovákia. A független szlovák állam és a Hlinka-gárda német protektorátus alatt vegzálja a kisebbségieket. Korhűen, főleg a zsidókat, de a cseheket sem kímélték. Marika, a frissen megözvegyült varrónő próbál túlélni, miközben zsidó fiút bújtat. Háztartást vezet, munkát vállal, állatokat tart el, templomba jár és mindeközben meg akar halni. A szlovák gárdisták meglepetésszerűen törnek rá a falu lakóira és teszik, amit háború alatt az elkövetők tenni szoktak: fölényeskednek, fosztogatnak, rongálnak, lefoglalnak, erőszakolnak. Marikához beköltözik egy szlovák tiszt az elnyomás jogán, ebből később érzelmi szál alakul. A film – több, mint két órájában – szinte soha nem enged a szorításból. A varrónő mindennapi teendői vannak előtérben, ezzel együtt a háttérben zajlik a történelem: zsidókat visznek el, fegyverek dördülnek, emberek halnak meg. Borbély Alexandra alakítása állandóan magában hordozza a halálfélelmet, amellyel a karakter együtt élni kényszerül: menteni akarja a kis Simont a deportálástól, vágyik az anyaságra, közben pedig a saját életét is kockára teszi.
Az alkotás, amellett, hogy alternatív történelemórát kínál és szembenéz a szlovák holokauszt egy részével, a kisebbségi létet is fókuszba helyezi. Ugyanis a Pozsony melletti faluban csehek, zsidók, magyarok és szlovákok egyaránt éltek. Számunkra több, mint ismerős a jelenet, amikor a vasárnapi misén szószékre áll a pap és tört, helytelen szlováksággal közli, hogy a „vendégekre” való tekintettel ezentúl csak egyes napokon lehet magyar liturgia, más napokon ez szlovák nyelven zajlik. Bizonyos nacionalista, sovén rigmusok is felcsendülnek a filmben, a nemzeti káosz azonban a templomi jelenetben hág a tetőfokára. Torokszorító képsorok, hosszan kitartva – a Művész Mozi termében sokan lélegzetvisszafojtva nézték ezt az epizódot. A film sokszínűségét és hitelességét a szereposztás is fokozza: csehek, magyarok, osztrákok egyaránt játszanak a filmben, sőt kicsit „a miénk” is az alkotás, ugyanis Mátray László sepsiszentgyörgyi színművész is feltűnik a vásznon.
Miután a közönséget kellően megtépázta a film, Gidó Attila és Ferenczi Szilárd történészek beszélgettek a látottakról. Az első világháborút lezáró béketárgyalások átrajzolták Európa térképét, az 1938-as, első bécsi döntés nyomán azonban Magyarország visszakapott az elcsatolt területeiből, így a Felvidék egy részét is megkapta. – Amikor megalakul a független szlovák állam, a magyar és a német kisebbségnek, papíron legalábbis, garantálják a jogait és honos nemzeteknek nyilvánítják őket. Eközben a cseheket és a zsidókat másodrangú állampolgárokká fokozzák le. […] Ahogy telnek az évek, a magyar kisebbség helyzete is fokozatosan romlik – magyarázta Gidó Attila. Hozzátette, ehhez képest a német közösség kiváltságos helyzetbe került Szlovákiában: mintegy állam az államban szituáció állt elő, kialakult a német intézményrendszer és az SS mintájára megalakult a Hlinka-gárda is.
Az emberiség hajlamos arra, hogy ne tanuljon a saját hibáiból, így a történelemből se. Újra és újra elkövetjük ugyanazt, majd rácsodálkozunk, ha rosszra fordulnak a dolgok. Ezért fontos a szembenézés. Az Emma és a halálfejes lepke éppen erre tesz kísérletet. Február 28-ától Románia-szerte, több moziban is látható.
