Nem tudom. Talán egy angyal. Egy tanárnő. Ferences. Világi? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Isten jatszóterén bohócokat nevelt. Vidámságra, szabadságra, szeretere nevelt bennünket. Pedáns volt. Nagyon szerette, ha rend van körülötte. Igényesen, tisztán tartotta otthonát, nyugdíjasként olyan áldozatot vállalt, amilyet azóta sem láttam senkinél. Péntek délutánonként rendszeresen, éveken keresztül elviselte, hogy kamaszok feldúlják tiszta, igényesen rendben tartott otthonát. Össze- vagy széttolhattuk a székeket, az asztalt, hogy valahogy a földön vagy csilláron lógva elférjünk, húsz-harmincan kölykök. Sosem rendeztük vissza a szobát. Sosem kérdeztük meg, Márta néni, miben segíthetünk? De ott lógtunk nála, minden pénteken. Mesélt Szent Ferencről és Kláráról. Gitároztunk és énekeltünk. Imádkoztunk. Hogyan vett rá minket erre? Sokszor eltűnődöm ezen.
Ki volt Márta néni?
Egy fénylő üstökös? Az én életemnek egy fontos szakaszában meghatározó, irányt mutató vezető. Azt hiszem értéktelenebb, szürkébb, Istentől távolibb lennék, ha nem kezdek el hozzá járni péntekenként. És bizton mondhatom, hogy sokan vagyunk így. Nem is sejtjük azt a kincset, amit tőle, általa kaptunk.
De ki volt Márta néni?
Egészen egyértelmű és világos: az, aki Isten akarata szerinti katolikus, keresztény, ferences közösséget épített. És azok vagyunk? Vajon bohókásan, vidáman, egyszerűen vagyunk-e méltó utódai Márta néninek? Iránytűi vagyunk-e a ránkbízott új generációnak? Hiszen minden olyan egyszerű: szegénység, tisztaság, engedelmesség...
Egy évvel ezelőtt volt szerencsém meglátogatni őt pesti otthonában. Törött lába miatt járni nem tudott már, de mindennapi imájában értünk, kolozsvári ferences világiakért imádkozott. Mindennap. Pedig én azt hittem, már rég elfelejtett bennünket. Ahogy én őt elfelejtettem.
De akkor ki volt mégis?
Bizonyára egy Angyal. Isten Angyala. Boldog vagyok, hogy ismerhettem. Jó helyen vagy, Márta néni. Imádkozz érettünk.
Lukács László, Nyíregyháza
