Féltestvéri kéznyújtás az unitáriusok részéről
Tudtam, hogy a június 13-án bekövetkezett árvízben – szerencsére – egyetlen ember sem halt meg. A Gondviselés Segélyszervezettel vagy az Erdély Mentőcsoporttal korábban megejtett belföldi és külföldi bevetések során mindig nehéz volt feldolgozni az emberi áldozatokkal járó gyászt és az anyagi károk miatti elkeseredést. Most szerencsére csupán néhány elpusztult háziállat, a kárbament munka és megrongálódott épületek miatt szomorkodtak az emberek. A kalákában 20 unitárius egyházközségből részt vevő, összesen 66 önkéntes segítségével viszont sikerült enyhíteni a rosszérzésen.
A kolozsvári csapat (Vagyas Attila, Biró József, Gombási Miklós és jómagam) reggel 7 órakor indult Kolozsvárról, Tordán pedig csatlakozott hozzánk Birtalan Lajos, Lukács Jenő és Péter Árpád, majd Szind érintésével (ahol a június 4-i magyarországi út miatt kötelező karanténban lévő Szabó László, a Gondviselés Segélyszervezet elnöke adott tanácsokat és útmutatókat, illetve munkaeszközöket vettünk ki egy raktárból) nekivágtunk az útnak. Folyton az járt a fejemben: vajon mi lesz a helyszínen? Mennyire lesznek elkeseredve a helybéliek, munkánkkal milyen mértékben sikerül enyhíteni a rossz közérzetükön, hogyan sikerül helyreállítani az épületeket.
A pajta tartógerendája mentette meg a 18 éves fiút (A szerző felvételei)
Röviddel 11 óra előtt megérkeztünk a túlnyomó többségében roma családok által lakott faluba, ahol az unitárius az egyetlen templom. Az etnikai arányok megváltoztak, a helybéliek szerint most csupán 60 magyar lakos van a településen.
Indul a munka!
Léta Zsolt, a helyi unitárius lelkész, Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége részéről, és Andrási Benedek brassói unitárius lelkész irányításával gyorsan feladatot kaptunk, átöltöztünk, felvettük a gumicsizmát, és munkához láttunk.
Az első családi gazdaságnál, a 20. szám alatti portánál életveszélyben voltak a Bartalis család tagjai.
Bicikliket is hozott a víz
– Nem lehet szavakba foglalni a történteket. Pillanatok alatt jött az ár. A tizennyolc éves fiú hátraszaladt, hogy engedje el a kutyát s szabadítsa ki a juhokat. Akkor még csak bokáig ért a víz. Mire odaért, a gyermek már úszott a vízben. Alig tudott felmászni a pajta tetőszerkezetét tartó egyik gerendára, amelyiket még nem vitt el a víz. Két órán keresztül kapaszkodott, alatta hömpölygött a sár és az iszap miatt sötétbarnára színeződött víz. Mindenki mindenhonnan hívta a tűzoltókat, a rendőrséget, a mentőket, nem jöttek. Két óra elteltével levettük a gyermeket a gerendáról, csak ezután jelent meg a rendőrség és a mentő. A szomszédok teheneit hozta le a víz, nem jött RO-Alert SMS-riasztás, semmi. A fiatalok húzták ki egymást a vízből, szerencsére egyiknek sem esett baja, bár nagyon nagy volt a víz sodrása – mesélte Bartalis Vera, miközben az önkéntesek az udvar végébe, a patak irányába igyekeztek.
Azt sem tudta pontosan, melyik nap volt az árvíz, arra emlékezett, hogy kettőt aludtak azóta: keddi napon jártunk ott, az árvíz pedig szombaton tombolt. Nem csoda, hogy összetéveszti a napokat, nagy megrázkódtatáson esett át…
Sok munkát igényelt a belvíz elvezetése
– Szerencsére a városból a hétvégére érkezett fiatalok jól tudtak úszni, kötelet húztak ki, úgy mentették ki egymást a vízből. Katasztrófa ért minket, meg lehet nézni a következményeit. Három juhunkat és két nagy, fehér csirkét vitt el az ár. Fentebb traktorokat, nagy munkagépeket borított fel és vitt el a víz. Volt olyan év, amikor a víz elmosta a veteményt, de ilyen árvíz még sohasem volt a faluban – mondta, s indult megnézni, éppen a kert melyik részén dolgoznak az önkéntesek, ő is kiveszi részét a munkából.
Kábultan követtem, fotókat készítettem, néztem a megrongált pajtát, tekintetem azt a gerendát kereste, amelyik megmentette a tizennyolc éves fiú élet.
Használhatatlanná vált a vadonatúj, 70 ezer lejes bálázó gép
Nincs sok időm, a kolozsvári–tordai csapatomat keresem, tagjai néhány házzal odébb, Adorjáni Rebeka és Ferenc portáján tevékenykednek a 37–38. számnál: előkerül a vasvilla, a csákány, a lapát és favágó gép.
– Ezt vigyem? – kérdezi a helyszínen lévő másik csapat tagjától az egyik tordai tinédzser, a pajta bejáratánál lévő hosszabbítóra mutatva. S máris viszi, hogy a vasvágó villanyáramhoz jusson, hogy a kidöntött kerítést le lehessen vágni.
Vajon használható lesz a magyar kormány gazdaságélénkítő programja keretében 70 ezer lejért vásárolt bálázógép?
A Szabadság online számára videóriport elkészítése céljából filmezem, hogy halad a munka, a háttérben látszik, amint a többiek a juhakol maradványait gyűjtik egy helyre. Megvan a csatlakozó, működik az elektromos kézi fűrész, a kidőlt kerítést nagyobb darabokra vágják, leválasztják a sasfáról, felgöngyölítik és elszállítják. Talán még hasznosítható.
Nézem a kidőlt karókat, a tönkrement veteményeskertet. Lemegyek a parányi Rava-patakhoz, alig van benne víz. Mekkora pusztítást végzett mégis a megáradt folyam…
Rebekát nehezen sikerül szóra bírni, azt mondja, nincs olyan lelki állapotban, hogy nyilatkozni tudjon a sajtónak. Mégis mond néhány szót, de közben sürög-forog. Tudatja: húsz éve él a faluban, ilyen nagy árvíz még sohasem volt. – Most elvitte a szénabálákat, több méhkaptár is odaveszett, a legnagyobb kárt viszont a körülbelül 70 ezer lejért beszerzett bálázó gép jelenti, amelyet a magyar kormány által az erdélyi gazdáknak munkagépek vásárlásában megnyilvánuló gazdaságélénkítő program keretében szereztek be.
A 82 éves Apollónia néni nem lát jól. Azt hitte, valaki lopni jött...
– A minap hozták, még biztosítást sem sikerült kötni rá. A hatóságok nem figyelmeztettek, hogy odafent felhőszakadás van, áradásra lehet számítani, a RO-Alert rendszeren keresztül sem kaptunk SMS üzenetet – panaszolja Rebeka, de nem tudja befejezni a mondanivalóját, mert elered az eső. Abba a pajtába sietünk, ahonnan nem a megfelelő ajtón sikerült kiterelni a teheneket. – Meg voltak szokva, hogy ezen ki, de ott már jött az ár, ha a másikon mennek ki, akkor talán nem viszi el őket a víz – mutat a másik ajtóra. – Hiába, így szokták meg. Szerencsére csodával határos módon egyiknek sem esett baja, valahogy kiúsztak a partra – mondja, majd kiszalad, s percekkel később kávét, ásványvizet és pálinkát hoz az önkénteseknek.
Kint szakad az eső. Arra gondolunk, nehogy menekülni kelljen, nézzük, ne azon az ajtón menjünk ki, mint a szombati áradáskor a tehenek. Ahol a munka kezdetekor nem volt víz, a zuhé miatt most felgyűlt. Tehetetlennek érezzük magunkat a természet erejével szemben, csak elképzelni tudjuk, mi lehetett itt szombaton.
„Testileg és lelkileg is jól érzem magam, ha segítek”
Csapatunk több tagja árkok ásásába kezd, a belvíznek le kell folynia a patakba. Kimegyek a kocsihoz új kesztyűt hozni Vagyas Attilának. Az utcán cigánygyerekek játszanak, az árokban felgyűlt vízben próbálgatják gumicsizmájukat.
Amikor visszaérek, a marosvásárhelyi Adorjáni Alpárt arról kérdezem, mióta tevékenykedik a Gondviselés Segélyszervezetnél.
Ennyi maradt a kerítésből
– Körülbelül 15 évvel ezelőtt kezdtem a munkát, akkor Nyikómalomfalván volt hatalmas árvíz. Önkéntes vagyok egyházi rendezvények előkészítésén, idősek megsegítését célzó tevékenységek vagy akár takarítás alkalmával. Testileg és lelkileg is jól érzem magam, ha mozgásban vagyok, segítek embertársaimon – mondja.
A legnehezebb utat vágni a veteményeskertben és az udvaron felgyűlt víznek. Az ár fákat döntött ki és sodort el.
– Odanézzetek! – mutat valaki Jocó felé, akinek a kezében befőttesüveget látok. Ámuldozunk, hogy túlélte a hatalmas pusztítást, nem tört el az üveg.
Jocóval elindulunk megkeresni a többi csapatot. Egy nénivel találkozom, aki anélkül, hogy az ujjaira nézne, szalmakalapnak valót fon és a megmaradt krumpli, hagyma és murokágyások felé tekint.
– Lopnak? Nem látom, kik azok? – kérdezi az önkéntesek felé nézve. Mondom neki, hogy árvízi utómunkálatokban segédkezünk, senki sem tulajdonítja el a zöldségeket. Nincs elkeseredve, beletörődött, hogy idén nem lesz búza, s szalma sem. – Negyven métert fonok, még húsz lejt sem adnak érte. A vírus elterjedése óta senki sem jött érte, én is csak a napokban mentem ki az útra nézelődni. A gyermekeim jönnek segíteni, a nyugdíjam 600 lej körüli – mondja, s a kert vége felé mutat: – Ott állt a kerítés. Ebben a házban születtem, 82 éves vagyok, a férjem tizenkét évvel ezelőtt halt meg, azóta egyedül élek. Szalmakalapnak valót készítek, hátha jönnek érte. Jaj, né a kukorica, mi lett vele. Hátha megszárad, megkapálom, s hátha lesz valami belőle. Né, az a nagy bála, hogy tudta idáig hozni a víz, ki tudja kié – csodálkozik rá a háta mögött lévő kerekségen.
„Vigyázzatok, jön a víz!”
A többieket nem találjuk meg, visszamegyünk Rebeka és Ferenc portájára. Utóbbi éppen azt meséli az önkénteseknek, hogy megijedni sem volt ideje, olyan gyorsan történt minden.
– A teheneket az éjszakai szállásba szoktuk tartani, aznap viszont nem vittük őket át a patakon. Éppen akkor kellett volna átvinnünk őket, amikor jött a nagy víz. Arra gondoltunk, esett, esetleg megárad a patak, nem lehet majd időre vinni a tejet. Lehet, morajlott a víz, de a fejőgépek miatt nem hallottunk semmit. Valaki aztán azt kiáltotta az utcából: vigyázzatok, jön a víz! Úgy emelte fel a traktort és a bálázó gépet, mintha pehelysúlyúak lettek volna. Az állatokért feltétlenül ki akartam menni, nagyon sajnáltam őket, én engedtem el a teheneket. Az etetőn akartam kiengedni őket, de kilökték az ajtót, s a szemem láttára egyenként mentek bele a vízbe. Az utolsó megállott, tétovázott egy kicsit, ő félénkebb. Őt is azonnal felfordította a víz, s sodorta el. Négy átúszott a másik oldalra, ahol az éjszakai karám van, húzta arra valami ösztön őket. Az egyik ezen az oldalon maradt. Érdekes, hogy karcolás nélkül túlélték – meséli az önkénteseknek a gazda.
A gyümölcskompót csodával határos módon "megúszta" az árvizet
Vagyas Attila kolozsvári szervező, a Gondviselés Segélyszervezet elnökségi tagja elégedett azzal, hogy ilyen rövid idő alatt 66 önkéntes verbuválódott.
– A romániai falugondnoksággal közösen nagyon szép összefogás valósult meg. Sok unitárius lelkész gyülekezeti tagjaival jött segíteni a Ravánban lakókon, és enyhíteni a károkon. Szivattyúpumpával körülbelül tizenöt háztartásnál lévő kútból és pincéből merítettük ki a vizet. Ugyanakkor egy homokrakodó munkagép segített a kétkezi munka eredményességén. Jómagam árkot tisztítottam, kidöntött kerítéseket göngyölítettünk fel, a víz által elsodort eszközöket gyűjtöttük össze. Nem első alkalommal veszek részt árvízi utómunkálatokban, ám valahányszor az ember megdöbben azon, hogy a természet egyik percről a másikra mekkora méretű kárt tud okozni. Az, amiért valaki hosszú ideig vagy akár egy életen keresztül dolgozott, nagyon hamar odalesz. Hogyan sikerült a tinédzsereket motiválni abban, hogy ilyen jellegű humanitárius akcióban vegyenek részt? Segélyszervezetünk önkéntesei nyitottak a segítségnyújtásra, egy telefonhívás és máris velünk vannak – nyilatkozta a WebSzabadságnak adott videóinterjújában az unitárius lelkész.
Apollónia néni hálás volt a segítségért
Az unitárius egyház égisze alatt működő segélyszervezetet a Brassóban szolgáló unitárius lelkész, Andrási Benedek riasztotta, akinek édesapja ravai származású.
– Tagja vagyok a ravai Facebook-csoportnak, s amikor a brassói kültéri istentiszteletre készültünk, láttam a hírt. Lévén, hogy csak néhány helyen van mobiltelefon-térerő a faluban, Léta Zsolt helybéli kollégámat csak nagyon nehezen tudtam elérni. Rögtön autóba ültem, kijöttem a feleségemmel, végigjártuk a házakat, s riasztottam a segélyszervezet illetékeseit. Azt ígértem a ravai lakósoknak, hogy tíz-húsz önkéntessel jövünk segíteni, szerencsére több mint hatvanan gyűltünk össze. A helybélieknek nagyon jól jött a segítség és jólesett az, hogy a segélyszervezet gondolt rájuk – fogalmazott a lelkipásztor.
A munkanap végeztével szintén a papilak udvarán nyilatkozott nekünk Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetségének vezetője, amelynek önkéntesei szintén jelen voltak az akción.
– Jelmondatunk: akkor és ott segíteni, ahol a legnagyobb szükség van. Ugyanakkor azt valljuk: többet-többen, könnyebben. A falugondnokság egyik nagy ereje a kalákaszervezés. Szerintem a székely falvaknak két megtartó pillére volt: a kaláka és a közbirtokosság. Gyermekoromban sokat kalákáztam, már akkor megtetszett ez a fajta segítségnyújtás. Magyarzsákodról erőgépet hoztunk, amely nagyon sokat segített – jelentette ki Balázs Sándor, aki szintén unitárius lelkész.
Az árvízkárosultak megsegítését célzó tevékenységünkre a helyhatóság is felfigyelt: csütörtökön Varga József, Gyulakuta polgármestere köszönetnyilvánítást tett közzé, amelyben háláját fejezte ki, hogy a résztvevők enyhítettek a károkon, támogatást nyújtottak az árvízi utómunkálatokban és lelki támaszt nyújtottak a károsultaknak.
„Szép, megható összefogásnak, egy igazi nemes cselekedetnek voltunk szemtanúi, mely olyan stabil alapokat teremtett ezen a napon, amelyre biztosan épülhet közösségünk jövője. Ismét bebizonyosodott, hogy szolidaritásunkról tudjuk biztosítani a bajbajutottakat, hogy nemzetünkben, közösségeinkben létezik valódi összefogás a közös cél érdekében, egymást segítve eredményesen tudunk együtt munkálkodni embertársainkért, településeinkért” – olvasható a Gondviselés Segélyszervezetnek és a Romániai Falugondnokságok Szövetségének küldött polgármesteri elektronikus levélben.
***A helyszínen készített videóriport ide kattintva tekinthető meg.
A fotóriport itt található.
