Uralkodók voltunk a Színésznők palotájában
(Borítóképen: Pethő Anikő és Kántor Melinda)
Uralkodók lehettünk a Színésznők palotájában, hiszen e hétköznap reggeli órában csak tucatnyian voltunk a Marianum napsütötte-árnyékos filagóriájában, színésznőket faggatni-hallgatni. Karnyújtásnyira élhettük meg, hogy hús-vér emberek a mindenkori kolozsvári színpad egykori és mai nagyjai, akik íme, nemcsak hősnők és karakterszereplők bőrében szólalnak meg. Uralkodók, hiszen kérdezhettünk tőlük, róluk. Ők pedig a jó színészre jellemző szakmai alázattal meséltek, fájdalmasat és vicceset egyaránt, miközben a házigazdák, Egyed Emese és Bartha Katalin Ágnes nemcsak érdekesen kérdeztek, hanem citromos vízzel, gyümölcsös keksszel, szárított gyümölccsel kínálták a társaságot.
A közönség-kategóriákat Pethő Anikó sorolta el, általános derültségünkre: vannak azok a nézők, akik nagyon csendben vannak, de figyelnek; vannak, akik mindenen nevetnek, bár maga az előadás rossz; van amikor a színész nem bírja áttörni azt a bizonyos képzeletbeli falat, és van amikor a művészek megállapítják, hogy olyan tehetséges volt ma a közönség… „Bezzeg a színészek…” – érkezett azonnal a kiegészítés. Kollégáikra is hivatkozva erősítették meg többen: jobban szeretnék, ha pararicsommal, tojással dobálóznának a nézők, minthogy minden előadást udvarias tapssal, „viselkedve” jutalmazzanak akkor is, ha nem szerették. Kicsid Gizella marosvásárhelyi színházi élményét mondta el: ott látott paradicsomdobálást. Rekita Rozália a nemrég elhunyt Vitályos Ildikóra emlékezett, aki híres volt pazar humoráról. Évtizedekkel ezelőtt Aranyosgyéresen jártak kiszálláson, Vitályos Ildikó a függöny kukucskálóján feltűnően, hosszasan kémlelte a közönséget, míg valaki megkérdezte tőle, milyen a közönség. „Aranyos, de gyéres” – él a válasza a színházban mindmáig.
Skatulyák, óvodás és haldokló
Skatulyákról is szóltak a művészek, amelyekbe gyakran belekényszerülnek, Rekita Rozália örömmel állapította meg, hogy a fiatalabbak esetében ez már nem feltétlenül érvényes, Kántor Melinda fiatalként játszott már öregasszonyt, nőként férfit, felnőttként gyereket. Pethő Anikó is játszott már egy időben óvodást és haldoklót.
Rekita Rozália első napjáról, Albert Júlia „naiv kurvájáról” is mesélt
Bugyika és majó, hegedű nélkül
Nincs szerepálma Kántor Melindának, vagy ha mégis, akkor az minden jel szerint teljesülni látszik: szeretne a személyes énjétől minél távolabbi karakterek bőrébe bújni. Rekita Rozáliával együtt munkájuk legizgalmasabb, legérdekesebb részének a próbafolyamatot látja, amikor még minden lehetséges, amikor napról napra változhat minden, senki nem szab határt a színész fantáziájának. Mégsem kívánja magának minden szerepre azt, amit a Silviu Purcarete rendezte Iulius Caesar Luciusaként élt meg a szerepformálásban. A rendező megkérdezte tőle, tud-e hegedűn játszani. „Nem tudok” – ám a lánya tud, hát megtanulja tőle azt az egy dalt eljátszani. Az első rendezői meghallgatáson elbukott a hegedűművészetével, akkor Purcarete azt kérdezte, mandolinon tud-e játszani. „Nem tudok.” „Nem baj, megtanulod azt az egy dalt.” Shakespeare-bohócos jelmezben próbálkozott a mandolinozással, majd néhány nappal a bemutató előtt a jelmeztervező várta a hírrel: új jelmeze van, abba a rendezői elképzelésbe, amely felé épült az előadás, már nem fért bele a shakespeare-i bohócfigura. „Az öltöztető szinte szégyellősen mutatta az új jelmezt: egy bugyika és egy majó. A kollégák hahotázva fogadták, amint ott állok bohócruha nélkül, hegedű és mandolin nélkül, a rendezői utasítással: nézzem meg az előadást és kapcsolódjak bele.” – mesélte Kántor Melinda. Abban a jelenetben, amikor a szolgának bort kellett töltenie, azt találta ki, hogy elalszik – erre mondta a rendező, hogy nagyon jó, akkor innen meg kell építeni előre és visszafelé a szereplőt.
Ványa bácsi előtt orosz dal
Kicsid Gizellát (a képen balra) olykor a jelmez segítette a szerepalkotásban, Pethő Anikó egy orosz dalt hallgat meg minden Ványa bácsi előtt, és ez felér azzal, mintha elolvasta volna a teljes szövegkönyvet. Állítják, az is változatosságot jelent, ha akár százszor eljátszanak egy-egy szerepet. Albert Júlia szerint a színész mindig tud találni valami újat, ami segít neki nagyon frissnek maradni az adott szerepben akkor is, ha 250-szer játszotta el, mint esetében történt – ehhez a hatalmas számjegyhez az is hozzájárult, hogy annakidején 3-4 hetes tavaszi és őszi turnékra mentek, olyankor rendszeresen kétszer játszottak naponta. Pethő Anikó úgy véli, százszor eljátszani ugyanazt olyan, mint egy hosszúra nyúlt próbafolyamat, érdekes módon mindig találni benne valami újdonságot, ráadásul a 11 évvel ezelőtti Szonya (Ványa bácsi) és Pethő Anikó ma már nem ugyanaz.
Albert Júlia egy Harag-rendezésre emlékezett, amikor az segített mindnyájuknak a szerepformálásban, hogy Harag György azt kérte: képzeljék magukat állatoknak. A kígyó, a ravasz róka, a kotkodácsoló tyúkocska döbbenetes segítséget jelentett, még az a színész is lélegzetállító jelenetet tudott teremteni, akinek meg sem kellett szólalnia a színpadon. Rekita Rozália a megháborodó Oféliáját tartja a legnehezebb szerepének. Albert Júlia az Asztalos István érzéki, nagymellű falusi „fekete macskájával” érezte magát „összeférhetetlennek” a maga 40 kilójával, egyik első szerepében pedig anyukájától kapott mókás kritikát az Ember tragédiájában játszott Hippia, a főkurva szerepéért: „ilyen naiv kurvát még nem láttam”.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeivel a KMN idején a Farkas utcai színházsátorban is találkozhatunk, mindenféle korosztálynak szánt változatos és érdekes programokon.
