Tizedikes, amikor az Ifjúsági Kommunista Ellenes Szövetség tagjaként börtönbe zárják, hogy aztán megannyi kitérő, elvesztett értékes év és megaláztatás, a főiskoláról való eltávolítás után, 1965-ben – akkor már 30 éves – másodszor is kitűnő eredménnyel felvételizzen a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola Festészeti Szakára. Amit aztán, immár mint kétgyermekes családanya végez el országos elsőként.
Közben mappái megtelnek értékesebbnél értékesebb grafikákkal, festményekkel, a múlt árnyai azonban továbbra is kísértenek. S amikor első külföldi útjáról, az Ermitázsban tett látogatásáról hazatér, az ott látottak hatására egy számára merőben újszerű művészeti ággal, a rekeszzománccal kezd foglalkozni. És belevág az ismeretlenbe. Erdélyi vonatkozásban elsőként, mondhatni műfajteremtőként. Alkotó fantáziája, különleges szín- és formaérzéke, manualitása nem ismer lehetetlent. Sikert sikerre halmoz. A nehezen beszerezhető, gyenge minőségű hozzávalók, a kezdeti rudimentális felszerelés dacára is.
Hogy aztán a kilencvenes évekkel kezdődően a szó legszorosabb értelmében is megnyíljon számára a világ. Meghívják az európai viszonylatban vezetőszerepet betöltő kecskeméti zománcművészeti központba, ahol immár a legkorszerűbb nyersanyagok és technikai felszerelés birtokában valósíthatja meg egyedi művészi elképzeléseit. Mihamar a rangos mezőny élére tör, és 1994-ben elnyeri a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep Nagydíját.
Közben pedig a festészetről, s a pasztell, akvarell és gouache-munkák készítéséről sem mond le. Pedig merőben eltérő műfajokról van szó. Alkotójuk viszont olyan komplex és határozott egyéniség, akinek a technikától függetlenül sikerül mindig önmagát adnia. Így aztán zománcmunkái, a műfaj megkövetelte kemény szabályoknak megfelelően, még véletlenül sem festményszerűek. Pedig alkotójuk festői adottságai, a színhatások, a kompozíció fegyelme, az alakábrázolások fontos szerepet kapnak. Aminthogy festői megnyilatkozásaitól sem idegen a lényegre törő, tömör, puritán egyszerűségében is erőteljes fogalmazásmód.
Alaposan kiérlelt, belső indíttatású szín- és formavilág, míves kimunkáltság, érzelmi mélység és visszafogottság jellemzi alkotásait. És kezdetektől fogva következetes emberközpontúság. Allegorikus életképek sorozatában jeleníti meg a falusi lét jellemző mozzanatait. Az évszakok változása, a mezei munka, a hétköznapok történései és az ünnep forgataga vissza-visszatérő motívumai művészetének. Egy-egy témát többször is körüljár, kimunkált formáit különböző színkörnyezetben villantja föl.
A biblikus-mitologikus tematika sem idegen a művésztől. De legyen szó ez utóbbiról, vagy akár a népélet jellegzetes megnyilvánulásairól, egy-egy életképszerű mozzanatról Nagy Enikő mindig saját magát adja. Egész lényével benne élt munkáiban. Olyannyira, hogy már-már úgy tűnt, különleges manualitása, technikai tudása birtokában, intellektusa és érzelemgazdagsága révén szinte mást sem kellett tennie, mint megjelenítenie önmagát. Hiszen átlagon felüli szerénysége dacára is rendkívül komplex, erős egyéniség.
Van egyfajta megható kedvesség, olykor már szinte az elesettségig fokozott egyszerűség alakjaiban, amelyek gyakorta a kiszolgáltatottság érzését keltik. Azt az állapotot, amit neki magának oly sokszor kellett megélnie életében. Az örökös belső tüzeket sejtető, a feszültségeket visszafogottságba fojtó megjelenítés jellegzetes mozdulatokat szül, amelyek festői megnyilatkozásaira és zománcmunkáira egyaránt jellemzőek. Harsogó színeket, hatásvadászó, a pillanatnak szóló megjelenítést hiába is keresnénk alkotásaiban, amit viszont kapunk, az nemcsak a mának, hanem a holnapnak is szól.
Nagy Enikő 85 évesen csendesen eltávozott. Olyan csendesen, ahogyan élt. De odafönt kigyúlt egy csillag, amelynek fénye örökké ragyogni fog.
(Fotó: Horváth László)