1999-ben megjelent Építem a rendet című, grafikáival nyomatékosított esszékötete művészi credójának hű tükre. Szerinte „szükség van egy olyan művészetre (mint századunkban már annyiszor), mely elvezeti az embert, a nézőt a belső nyugalom kialakításához és megőrzéséhez, mely fegyelemre, önfegyelemre oktat – az esztétikai élményen keresztül. Ebből következik, hogy a konstruktivizmus a létezés egyik formája. Életforma.”
Heim András ezt az életformát választotta. Mintegy bebizonyítva, hogy a művészi képzelőerő a hűvösen elegáns geometriát is térdre kényszerítheti, megtöltheti érzelemmel. Azt a tudományágat, amelynek eszköztárát kíméletlen következetességgel használta fel képarchitektúrája kizárólagos elemeként. A hegyesszögekbe vagy egymást átlósan fel-felszabdaló mértani alakzatokba fogalmazott, a művész pillanatnyi lelkiállapotát sejtető nyers vonalbeszéd mellett az oldódás, a megbocsátás, a kiengesztelődés időszakának kerekdedebb, körívekbe enyhített változatával is találkozhatunk. Hogy aztán mindez a transzcendencia felé mutató, határozottabb eltolódás, a szimbólumok, a sajátos jelentéstartalommal felruházott formai jegyek, a keresztmotívum, a gótikus templomokat idéző, olykor színekkel vagy sajátos fényeffektusokkal dúsított konstrukciók formájában teljesedjen ki, hirdesse a hit diadalát. „A Malevics által festett fehér alapon fehér négyzet nem végeredmény, (…) hanem egy új magatartásforma. Az isteni szubsztancia keresésének egyik fontos sarkköve. (…) Sokan ebben látják az avantgárd, a konstruktív művészet csúcsát, amely tovább már nem folytatható. Holott ez csak a kezdet. Hasonlatos az altamirai barlangrajzokhoz, melyekhez a 20. század művészeinek jelentős hányada mint ősforráshoz nyúl vissza. Az említett fehér négyzet nem lezárt, végleges alkotás, hanem kezdete, lehetősége az újnak. A továbblépésre szerintem a matematika és a zene nyújt támpontokat.” S Heim András, a matematika és a zene szerelmese továbblépett. Öngerjesztő struktúrái, paradox módon, csak a végtelenben érhetnének véget, ha meg nem tapasztalta volna immár ő maga is, ezt a szférák zenéjében kiteljesedő végtelent.
Heim András mindig is büszkén vallotta, hogy Miklóssy-tanítvány. Első megközelítésre úgy tűnik, az alma ugyancsak messze esett a fájától. Hiszen a figuralitáshoz következetesen ragaszkodó, a realizmus, szürrealizmus talaján álló mester famulusa egy merőben más indíttatás és művészi koncepció híveként vált ismertté és elismertté. A munkához való viszonyulás, a pontosság, a megalapozottság, az igényesség azonban már mesterére emlékeztető tulajdonságok. Hogy aztán a szerkesztés sajátos rendje, a formák rejtett összefüggései, a kombinációk és variációk megannyi változatának tömkelege a kiteljesedés újabb lehetőségeit villantsák fel előtte. Minek eredményeként a formai-értelmi-érzelmi affinitás nyomán kiindulópontként szolgáló Kassák-i képarchitektúra sajátos, egyéni jegyekkel telítődött, s éppen a hajszálpontos mértan művészi elhajlásai, mondhatnám pontatlanságai révén vált érzelemdús geometriává, valódi művészetté. Amit aztán a figuralitás jegyeit is sejtető olajképei egészítenek ki.
De nem lenne teljes a Heim Andrásról az emlékezés szintjén megrajzolt kép, ha nem szólnék kitűnő szervezőkészségéről, emberismeretéről, -szeretetéről. Hiszen, ha semmi mást nem csinált volna, minthogy a lehető legmagasabb szinten működtette a Korunk Galériát, tartotta a kapcsolatot az erdélyi és anyaországi művészvilággal – zenészeket, színészeket is beleértve – neve akkor is feledhetetlen lenne, hiszen egyfajta sajátos, eszmei-elméleti multimédia megalapozója volt. S erről a nyitottságáról az utolsó pillanatig sem mondott le. Hosszan tartó betegeskedése, fizikai elszigeteltsége dacára is állandó kapcsolatot tartott a külvilággal. Fontosabb rendezvények, ünnepnapok előtt néhány nappal mindig megszólalt a telefonom, András érdeklődött és Isten áldását kérte családunkra. Sokszor szerettem volna megelőzni a hívással, de csak ritkán sikerült. Pünkösd előtt azonban már hiába kerestem, s ő sem hívott. Hétfő éjjel pedig megnyíltak előtte az égi geometria kapui. Kedves András, nagyon hiányzol...
(Fotó: Rohonyi D. Iván)
