Tette pedig ezt meggyőződéssel, lényéből fakadó szükségszerűségként. Mintegy dacolva komor korunk hangulatával, az egymást váltogató, jövő-menő divatokkal. A mesterétől, Nagy Imrétől tanultak birtokában következetesen kitartott a realista ábrázolásmód mellett. S az sem véletlen, hogy a természetkedvelő, érzékeny lelkületű művész kifejező eszközéül éppen az akvarellt választotta, hiszen a pillanatnyi hangulat, a gyorsan változó szín- és fényviszonyok megjelenítésére ez a technika tűnt számára a legmegfelelőbbnek.
Természeti szépségekben bővelkedő, karakteres vidéken, Petrozsényben született, azt is mondhatnám beleszületett abba a miliőbe, ami nagy mértékben befolyásolta művészi beállítottságát. Gyermekkora óta fogékonynak bizonyult a természet nyújtotta élmények, a táj különleges varázsa iránt. Nem tudott, és nem is akart kibújni önmagából: alkotóművészete, egész életműve nem egyéb, mint a szépség apológiája.
A kizárólagosság igényével fellépő irányzatok nyomtalanul elsiklottak mellette. A harmóniát, a klasszikus értelemben vett szépet mellőző jelenségeket egyszerűen kiiktatta. Nem volt barátja a megdöbbentő, erőteljes hatásoknak, a negatív élményfakasztástól pedig különösképpen ódzkodott. Békés, derűs lényével mindig a napos oldalt választotta. Pedig a sors nem bizonyult kegyesnek hozzá, hiszen a legnagyobb csapást, gyermeke elvesztését mérte rá. Nagyobbik leányának, Évikének a halálát követően évekre kihullott az ecset a kezéből. De a művészet olykor csodákra képes, hidakat teremtve lét és nemlét, való világ és transzcendens között. S a művész lassan ismét önmagára talált, megejtő szépségekbe oldva bánatát. Enyhe szürrealizmusba hajló, szimbolikus jelentéstartalmú munkái sikerrel egészítik ki realista hangvételű tájképeit, virágcsendéleteit, portréit.
Fodor Nagy Éva a külső és belső szépséget egyaránt képes volt meglátni és sajátos eszközeivel megjeleníteni. Az ember, a természet, az épített környezet, a falusi és urbánus táj a maga festői valóságán túl attól az érzelmi többlettől válik különösen értékessé, amellyel a művész műalkotássá lényegítette a látottakat. Portréi a lélek mélyrétegeibe is betekintést nyújtanak. Realitásból fakadó, de olykor azon is túlmutató alkotásai a vonal- és folthatások ellentétét békévé oldó, egységesítő képességükkel teremtik meg azt a fények sajátos játékára épülő színkavalkádot, amely klasszikus hangvételű munkáira oly jellemző.
Fodor Nagy Éva 1956-ban államvizsgázott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, és azóta rendszeresen szerepelt munkáival a tartományi tárlatokon, a jelentősebb hazai és külföldi csoportos kiállításokon, a Barabás Miklós Céh tárlatain. Egyéni kiállításainak száma is jelentős. A Petrozsényi Művésztelepnek és a Barabás Miklós Céhnek alapítótagja volt, a Napsugár folyóiratnak állandó, külső munkatársa és könyvgrafikusi, illusztrátori munkássága sem elhanyagolható.
S hogy a lélekbúvár művész mi mindent volt képes felfedezni arról nem csupán portréi és transzcendens hangvételű kompozíciói árulkodnak, hiszen Fodor Nagy Éva a szó művésze is. Legutóbbi vaskos kötete Az égből küldött napló a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 2017-ben látott napvilágot, hátsó borítóján a következő ajánlással: „Szeretném, ha ez a könyv harangozni tudna, hogy meghallják azok, akik elvesztettek egy szeretett lényt, és vigaszt merítenének belőle...” Drága Éva, tisztán csengő „harangszavad” gyógyírként hatott és hat a mai napig. Te magad már rég rátértél arra a hittel kikövezett, spirituális magaslatokba vezető útra, amelynek most végcéljához érkeztél és immáron egykor elvesztett szeretteiddel együtt igyekszel vigaszt nyújtani az itt maradottaknak. Mindörökre. Aminthogy emléked is örök. Nyugodjál békében!
