Tudod, érted, talán elfogadod, mégis őt keresed a tömegben az átjárónál, a piaci asztal mögött, minden szürke autóban és otthon. A konyhában üres szék mered rád, a kanapén a macska furcsán magányos; fürkészel, a tekinteted lopva körbepásztázza a teret, minden ismerős, minden a helyén van, csak ő nincs ott. Hiányzik a térből, az életedből, a lelkedben is kong a hiánya.
Feltennéd ezer banális kérdésedet az aktuálpolitikáról, megkérnéd, magyarázza el az összefüggéseket, amelyeket sosem értesz. Talán nem lenne türelme, de provokálnád. Ő meg csak annyit kérne, hozz „valami jó könyvet” – hiszen mindig olvasott… Aztán a palesztin–izraeli konfliktusról beszélnél, a kultúráról, amelyet már ismertél, de új dolgokat tudtál meg róla, kicsit hiú módon az elismerésére szomjaznál halvány kis eredményeidet ecsetelve. Keresnéd az érdeklődést a szemében, ahogyan azt az örömteli, kissé meglepett csillogást is, amellyel mindig üdvözölt, amikor betoppantál.
De nincs mosoly, csak az emlékeidből és a fotókról csalhatod elő. Elmarad az ölelés is, amely egy ideje nem a régi volt: soványabb, gyengédebb, mégis mélyebb, őszintébb, túlcsorduló tartalommal. Bánod, hogy nem ölelted többször. Bánod, hogy nem kerested meg a fényképet, amelyről beszéltél, azt mondtad, majd legközelebb. Hitted, hogy lesz legközelebb.
A telefonszáma ott van a telefonodban, nem tudod, miért, de nem akarod kitörölni. Megtalálsz egy-egy szerszámot, amivel nemrég dolgozott, látod a fának támasztott létrát – ő is hitte, lesz legközelebb, folytatja majd, még befejezheti…
Fáj a hiánya. Rettenetesen, kibírhatatlanul, végtelenül.
Ölelésekbe kapaszkodsz, tekintetekből, szavakból, a humorodból próbálsz erőt meríteni, és azon csodálkozol, hogy minél többfelé szórod a fájdalmad kis darabjait, nem enyhül, csak erősebb lesz. A fájdalmad csak a tiéd; ott van a mindennapi szorongásaidban, a kacagásaidban, a munkádban, a lépteidben, a könnyeidben, a tüdődön átáramló levegőben. Nem tudsz vele mit kezdeni. Próbálsz együtt élni vele. Próbálsz élni…
És amikor már teljesen magad alatt vagy, reménytelenül, hitetlenül, üresen, összetörve, megsemmisülve, egyszer csak rájössz, hogy akit a fájdalmad mögött mindenhol keresel, ott van benned. Bármennyire küzdöttél ellene, pont olyan vagy, mint ő. Már nem is bánod. Megtartod magadnak a fájdalmadat, és arra gondolsz, amire a deportálásból hazatérő, családját elvesztő fiú: „folytatni fogom folytathatatlan életemet”.
