Villámvignetták
Epricsek azt hitte, unatkozik, ezért egyszer hazahozott egy kiscicát az állatorvostól – hát azt a fújást, azt a duzzogást, azt a függöny mögé húzódást! Szimbát vissza kellett vinni. A macskák nem altruisták.
Miss Fishernek, aki a tőszomszédunk a földszinten, annak idején ő engedte ki véletlenül Hédit, odaadjuk a kulcsot, Epricsek kikészíti a kajákat, és néhány napig nyugodtan ülünk ott, ahová mentünk. Voltunk így Kolozsváron és Budapesten, Váradon és Zilahon.
Ha viszont csak egy napra megyünk, akkor teszünk konzervet, vizet meg más egyebet a tálkáiba, és egyszerűen elmegyünk. Egy éjszakát egyedül is kibír, aztán annál nagyobb a kényes gaudiuma, ha meglát. A függöny mögötti helyét pedig megtartotta, ha már olyan nagy lelki fájdalom árán szerezte meg.
Csiszolok és alakítok
Talán Iokaszténak és Laiosznak köszönhetem a szellemi alakulásomat is. Mindketten self made man-felmenőkkel rendelkeztek – édesapám éppen a minap mutatott egy képet apjáról, az adószedőről, anyai dédapám pedig kisbuszvállalatot alapított Kolozsvárt. A felfelé törekvés tehát be volt írva a géntérképembe.
De be volt a szólamtérképembe is. „Én léptem egyet a szüleimhez képest, neked is lépned kell”, mondta édesanyám számtalanszor, és az ilyesmi akkor is megragad, ha az ember berzenkedik ellene, vagy éppen azért. A nógatás arról szólt, hogy anyámnak filozófia diplomája van, míg a szüleinek nem volt semmilyen.
Elképesztő, hogy ez a motor mi mindent művelt bennem. Most, amikor Epricsek történeteit hallgatom, válik világossá a számomra, hogy a nyugalom is megadatott, hiszen a nagyszüleimnél azt tehettem, amit akartam, óvtak mindentől.
A transzilvanizmus nagy nemzedéke volt a szellemi apám, az az értékrend tehát, mely egyfajta „gyorsabban, magasabbra, távolabbra”, illetve az, hogy Erdélynek külön lelke van, s ez visszahat minden itt lakó nemzetre. Minden mesteremtől ezt kaptam, és ebben egyikük sem botlott meg soha.
Szilágyi Júliát is közéjük sorolom, akihez rengeteget jártam olykor bizonyára a legrosszabb pillanatokban is, és aki beszélgetni tanított, türelemre, a szelíd értelemre. Bumfordiságom általuk csiszolódott, alakult; nekik köszönhetően alakítottam úgy az életemet, hogy álmaiban felérjen mindazokhoz, akiket már gyerekkoromban megkaptam, és akikkel később bővült a szellemi arcképcsarnokom: Erasmus, Ady, Bibó, Huizinga, Ortega y Gasset, Szerb Antal stb., hogy végül egyszerűen az idők hozzák el Esterházyt, Havelt, Konrádot, Kunderát, Miloszt.
Ez is egy apró kontinens, vagy éppen az, amelyikről korábban beszéltem, csak egy másik régió.
