Emlékszem, milyen boldogan néztem, amint 2006 tavaszán Pötyike és testvérei vígan ugrándoztak a tömbház mögötti kertben. Aztán a többi kutyusnak lett gazdája. Pötyike viszont a kertben maradt „édesanyjával”, Lizussal. Így éltek „ők” tizenhárom éven át. A biztonság kedvéért Pötyikét megkötöttem, hogy ne bóklásszon céltalanul az utcán. Tartottam attól, hogy átszalad az úton, és elüti az autó, majd a sofőr közömbösen továbbhajt. Tartottam attól, hogy a kutyautáló emberek belerúgnak a békés állatba. Néhány évvel ezelőtt történt, hogy Pötyike eltűnt. Eltelt két nap, tele aggodalommal. Aztán mintha az ugatását hallottam volna abból a hatalmas kertből, ahol ő nap mint nap élt. Három szögesdrótkerítésen másztam át, amikor megláttam Pötyikét egy másik kerítéshez kötve. Mellette egy férfi állt, aki kérésemre elengedte a kutyát. Az állat mellett széles gurtniszalag volt. Minden bizonnyal azzal foghatták meg éjjel, és úgy vitték oda a kerítéshez, ahol megkötötték, hadd pusztuljon el. Szabadulása után a kutya folytatta mindennapos életét: volt, amikor szabadon bóklászott, volt, amikor nem. Szerettük, enni adtunk neki, féregtelenítettük, beoltottuk rendszeresen. Én azonban a fentebbi eset óta folyamatosan aggódtam a kutya sorsáért. Aggodalmaim nem voltak alaptalanok. Július 4-e tájékán láttam még, amint Pötyike szabadon bóklászott a kertben. Azóta nem került elő.
Ezért kérem a Szabadság olvasóit, ha látják, hívjanak a 0745-301076 mobilszámom.
