Az Édes anyanyelvünk vetélkedő margójára
Megjelent a Szabadság mellékletében, a Református Híradó 2023. reformációs számában.
KÁDÁR BOGLÁRKA, 12. C
Az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny Kárpát-medencei döntője október 13-án Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos-gimnáziumban kezdődött. Első nap zajlott az írásbeli forduló, ami nem csupán a helyes nyelvhasználat gyakorlatiassága köré épült, hanem az illem és magatartáskultúra fontosságára is felhívta a figyelmünket. A feladatok megértése és azok megoldása nem okozott különösebb gondot a versenyzőknek, minden évfolyam számára hozzáférhetőek voltak. Ez mindössze három órát vett igénybe, amit igyekeztem én is a legpontosabban kihasználni. A délután során ki a Magyar Nyelv Múzeumának csodáját tekintette meg, ki a Zempléni Kalandpark rejtelmeibe vetette magát.
Másnap került sor a verseny szóbeli fordulójára, ahol négy téma közül kellett kiválasztanunk a számunkra legkézenfekvőbbet. Azt mondják, ilyenkor előnyös olyat választani, amihez érzed, hogy tudsz valami újat mondani. De újat mondani nehéz. Különösképpen akkor, ha csupán húszpercnyi felkészülési időd van. Remegtek a lábaim, a pulzusom már a második világ körüli útját járta, és a fejemben is kavarogtak a gondolatok. „Három perc az élet” – gondoltam, és elkezdtem a beszédem. Rengeteget gyakoroltam, hogyan kell felépíteni szónoki beszédet, mik a retorika sajátosságai és mitől válik hitelessé a mondandóm. Igyekeztem ügyelni a precizitásra, a megjelenésemre, a mérsékelt gesztikulációra, minden apró dologra, ami mozgott vagy lélegzett körülöttem, s majdnem elfelejtettem élvezni mindazt, amit csinálok. A jó dolgok általában ilyenek, sokáig készülünk rájuk, izgulunk miattuk, de a nagy izgalomban sajnos elfelejtjük megélni őket. Mire pedig feleszmélünk, már a fényképeiket nézegetjük.
Ezalatt a néhány nap alatt a funkcionális tudás gyarapítása mellett maradandó kapcsolatokra is szert tehettem. Büszke vagyok arra, hogy vannak még fiatalok, akik fogékonyak a szép beszédre, nagy célok hevítik őket és az örökkévalóságra gondolnak. Nem szeretem azt mondani, hogy a fiataloké a jövő, inkább a fiatalság maga a jövő. Meggyőződésem, hogy általunk szebbé válhat a világ, ha észrevesszük, hogy mások is élnek a Földön rajtunk kívül, és amit teszünk, azt nem csupán magunkért, hanem másokért tesszük.
Talán sosem leszek képes kellően kifejezni a hálámat Rácz Melinda felkészítő tanárnőmnek, aki elindított, és kitartóan végigkísért ezen az úton. Az ő segítsége, szeretete és következetessége mutatta meg nekem, hogy van miért és kiért küzdeni, hogy az értékeinket nem másoktól kapjuk, azok eredendően bennünk vannak. Megtanított arra, hogy jelentéktelen gesztus, apró figyelmesség, csekély törődés boldogabbá teheti az ember életét.
Ha valaki megkérdezné tőlem, mi jelentette számomra az igazi örömöt: ezt a nyelv- és beszédművelő versenyt mondanám. Hiszem azt, hogy vannak helyek és történések, amelyek várnak ránk valahol, mint valami kis titkos, ismeretlen szeretők, és amikor rájuk bukkanunk, rájövünk, hogy mi hiányzott addig az életünkből.
