Ottorino Respighi (1879–1936) a zenei impresszionizmus egyik jeles olasz képviselője. A kolozsvári közönség ez idáig legtöbbször Respighi zenekari színekben tobzódó Római triptichon szimfonikus költeményeinek – Róma kútjai, Róma fenyői és a Római ünnepek – tapsolhatott, ezen az estén viszont Vlad Răceu hegedűművész érzésteli tolmácsolásában, az olasz zeneszerző ritkán hallható Gregorián hegedűversenyének régi-új ízeivel ismerkedhetett. A középkori egyházi zene archaikus szépségeit idéző Concerto Gregoriano, Respighi modernizmusba vezető, modális fordulatokban bővelkedő egyéni stílusának egyik ékköve. Az 1921-ben komponált gregorián dallamtöredékek ihlette versenymű kezdetét békés áhítat, templomi csendes elmélyülés jellemzi, amelyben a hegedű hangja, akár egy magasba törő imádság lélekből fakad és lélekig hat. A gregorián éneklési gyakorlat szerint elképzelhető, hogy a hegedű az előénekes, a zenekar pedig a hívők kórusát képviseli. Vlad Răceu szólistaként a hazai és külföldi pódiumokon ismert hegedűművész, főállásban a filharmónia zenekarának első hegedűse. Nem csoda, hogy a zenekar tagjai egy emberként drukkoltak kollégájuk sikeréért, elismerésüket pedig a versenymű elhangzása utáni hangos tetszésnyilvánításban fejezték ki. Vlad Răceu kiváló hegedűművész, érett, muzikális előadásában a technikai bravúr és az érzelmi vetület tökéletes harmóniát alkotott. Meleg tónusú, színekben sziporkázó, éneklő hegedűjátékát magabiztosság, simán sikló töretlen vonalvezetés, ragyogó virtuozitás és magasztos áhítat jellemezte. A kürtök ünnepi fényében tündöklő Alleluja-tétel Istent dicsőítő örömhangulata és Vlad Răceu virtuóz hegedűjátéka felvillanyozta a közönséget. A ráadásként felcsendülő Bach 1. hegedűszonáta Adagio-tételének stílusos megszólaltatásában az értelem és érzelem harmóniája találkozott.
Gioachino Rossini (1792–1868) könnyed hangvételű operáival már egész fiatalon a fél világot meghódította, alig huszonnégy éves volt, amikor Róma és Nápoly az olasz zene fejedelmévé koronázta. Miután sikert sikerre halmozott, a Tell Vilmos 1829-es premierje után hirtelen „elhallgatott”, és életének csaknem négy évtizedében a kulináris élvezeteknek hódolt. A hosszas hallgatás alól kivételt néhány zongorára, illetve énekhangra írt darabja, és az 1832-ben komponált, majd az 1841-ben végleges formát öltött Stabat Mater, Rossini vokál-szimfonikus alkotása képez, amelyet a 19. századi olasz egyházzenei stílus egyik remekműveként tartunk számon. Vallásos tartalma ugyan nyilvánvaló, mégsem tagadható le Rossini csodálatos dallamainak operaszerűsége. Egyes kritikusok a gyászos szöveg és a derűs zene közti ellentétet kifogásolják, mondván, hogy a Stabat Mater sokkal inkább a zenés-színházi, mintsem a templomi zenével köthető össze. A kritikáktól eltekintve, szerintem a lényeg, hogy ezen az estén David Crescenzi vezényletével a zenekar, az énekes szólisták – Egyed Apollónia (szoprán), Iulia Merca (mezzoszoprán), Bardon Tony (tenor) és Mihai Damian (bariton) – és a Cornel Groza által betanított énekkar tolmácsolásában a tízrészes Stabat Mater magában hordozta a húsvéti történet mély drámaiságát és vigasztaló örömét is. Kiemelném a Quis est homo duettben a szoprán és alt érzésteli, egymást kiegészítő összhangját, a mély átéléssel énekelt Pro peccatis basszusária moll és dúr szakaszának ellentétes karakterű tolmácsolását, a Sancta Mater kvartettben a sorra belépő énekesek és a klarinétszóló dialógusát, az Inflammatus kóruskíséretes szopránária magasba törő drámaiságát. Sajnáltam, hogy az operás szárnyalással énekelt Cujus animam ária virtuóz kadenciájában a tenor adósunk maradt a magas Desz- hanggal. Egészében véve, emelkedett hangú, meghatóan szép előadás volt, mégis, kiemelkedően szépek az énekkari részek voltak.
Katartikus pillanatként a Quando corpus morietur kíséret nélküli a cappella kartételt említeném, amikor a kristálytiszta szólamok mennyei harmóniáját csodálva, beleremegett az ember lelke. A filharmónia sokadszorra visszahívott vendége David Crescenzi biztos kezű olasz karmester Rossini Stabat Materének tökéletes ismeretében partitúra nélkül, mély átéléssel, olaszos lelkülettel vezényelte a fiát sirató Fájdalmas Szűzanya zenébe ültetett történetét, amelyben a bánat és öröm, a húsvét ünnepének kettős érzelme fonódott össze. Annak idején, Rossini Stabat Materének párizsi bemutatóján a nézők között Heinrich Heine költő is ott ült, aki elragadtatásának adott hangot. Szerinte ez a mű „a kereszthalál borzalmait enyhíti”, és általa „a végtelenség érzése körülöleli a mindenséget.”
