A rendszerváltást követően ismét jó szándékkal lépnek át rajta
„Fejedelmi város fejedelmi központja. Ma, mikor régi emlékei már nagyon megfogyatkoztak” – írta Kolozsvár főteréről napjainkban is találóan az 1874 és 1938 között élt regényíró, jogtudományi és politikai író, Grandpierre Emil (írói álneve Nagy Péter) az Ó, kedves Kolozsvár – lírai városkalauz című könyvében. Megjegyezném, hogy a kincses város központját évszázadokon át Mátyás király-térnek nevezték.
Nos, a forgalmas hely ellenére a dolgaikra siető járókelők közül sokan felfigyeltek arra, hogy gyönyörűen felújították a Szent Mihály-plébánia Főtér 16. szám alatti, a templommal szembeni plébániaházának főbejáratát.
László Attila főesperes-plébános kolozsvári szolgálatának kezdete óta fáradtságot nem ismerve munkálkodik és kimagasló figyelmet fordít többek között a római katolikus egyház épített örökségének karbantartására, esetenként felújítására, valamint a plébánia javainak kezelésére.
A gyulafehérvári főegyházmegye részei, egységei között kiemelkedő jelentősége van a plébániáknak, hiszen a plébánia a krisztushívőknek állandó jelleggel megalapított közössége, amelynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök – esetünkben érsek – a plébánosra bízza, aki annak saját pásztora.
A római katolikus Szent Mihály-plébánia is hitre és erkölcsre alapozott intézmény, amelyben és amelynek minden időszakban hitt az emberek nagy többsége. Aki átlépi jó szándékkal ennek küszöbét, testvérünk Krisztusban függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. Fontos a nyílt és őszinte lélek, amely igazi kincs a Jóisten és egyházunk előtt.
A Szent Mihály-plébánia bejáratát is olyan hitéleti szempontból fontos eseményekkel kapcsolatban, illetve személyes okok miatt lépik át a hívek, mint a keresztség kiszolgáltatása, a bérmálás szentségének és a házasság megáldása előkészítésének, a szent útravalónak és a betegek kenetének kiszolgáltatása, házszentelés, temetés, anyakönyvi adatok igénylése stb.
Viszont nem mindig így történt. Lelkiismereti kötelességemnek érzem emlékeztetni az olvasókat arra, hogy az egyházunkat is elnyomó kommunista rendszer évtizedeiben a Szekuritáté önkényesen „beköltözött” a plébánia épületének a most restaurált főbejárata fölötti emeleti részébe, ahol megfigyelőközpontot alakítottak ki. Nem egy személy kereste fel ott az államvédelmi szolgálat embereit, semmiképpen sem hitéleti okokból.
Ez természetesen ismert volt a kapun át, az udvarról megközelíthető, a földszintes épületben működő és szolgálati lakásként is használt plébánián, amely azonban tehetetlen volt ebben a helyzetben.
Aztán közvetlenül az 1989-es rendszerváltást követő napokban, amikor a kék szemű fiúk köszönés nélkül elhúzták a csíkot, Czirják Árpád főesperes-plébános határozottan visszafoglalta az emeleti helységeket. Személy szerint ott voltam mintegy 35 esztendeje, amikor irányításával, felkérésemre az egyik magas képesítésű kolozsvári elektromechanikai technikus segítségével feltártuk – fényképes bizonyítékokat is készítve – az emberi méltóságunkat és alapvető szabadságjogainkat tipró lehallgató készülékeket, amelyek be voltak vezetve a Szent Mihály-plébánia elorzott emeleti részébe. Ezt akkor megírtam mind a magyar, mind a román nyelvű sajtóban.
Tudomásom szerint több millió telefonkészülék szálai voltak bevezetve a Ceauşescu rendszer belügyminisztériumi szerveinek lehallgató rendszerébe.
Megrázó az a gyalázatos, könyörtelen aljasság, amivel a nép ellenségei felkészültek a diktátor rendszerének valóban tűzzel-vassal való védelmére.
Valahogy elfelejtődött azokban az években, hogy a bűnüldöző és az igazságszolgáltatási szervek csak a szent és egyetlen igazság szellemében, jobbik lelkiismeretük szerint kell(ene) hogy cselekedjenek és ítélkezzenek.
A többablakos, emeletes, impozáns Szent Mihály-plébániaházat egyébként 1450-ben építtette és 1477-ben bővíttette ki Sleunig Gergely plébános.
