Kolozsváron járt Krasznahorkai László
A beszélgetés elején Krasznahorkai László elmondta, amikor kamaszkorában el kellett döntse, hogy prózát vagy lírát írjon, úgy érezte, nem érdekes önmaga számára annyira, hogy lírában fejezze ki magát. „Mindenki más érdekesebbnek tűnt számomra, mint én magam, ezért döntöttem a próza mellett”, mesélte. Ugyanakkor kiemelte, soha nem akart író lenni, mert az írói léttel közéleti szerep is jár, amelyet nem akart vállalni.
– Azért lettem mégis író, mert mindig szerettem az irodalmat. Úgy éreztem, hogy a szó maga képes arra a mágikus tettre, hogy ne csak ábrázolja valamilyennek a valóságot, de hatással is legyen rá – mondta Krasznahorkai.
Az író bevallotta: akkor úgy gondolta, minden írónak csak egy könyvet kell írnia, hiszen a művész feladata az, hogy világot teremtsen, nem az, hogy szórakoztasson. Csak azért jelent meg több könyve, mert a már megjelent köteteket újraolvasva rájött, hogy mind rosszak, így újabb és újabb szövegeket kellett írnia, hogy megszülethessen az egyetlen, igazi. Krasznahorkai bevallotta, a Sátántangót eredetileg nem is akarta kiadni, egy író beszélte rá arra, hogy jelentesse meg. „Ezután már nem volt megállás a lejtőn”, fogalmazott.
Az apokalipszis a végső ítélet, amikor eldől minden
A beszélgetés során Krasznahorkai László több kötetében fellelhető motívumokról is szó esett, mint az apokalipszis vagy az állati nézőpont. Az író elmondta, számára az apokalipszis nem a nagy pusztítást jelenti, hanem a „végső ítéletet, amikor eldől minden, nemcsak az emberrel, hanem az univerzummal is”.
– Ekkor derül ki az ember számára, hogy hogyan működik az egész. Ennek az egésznek a mozgatórugója pedig az elszenvedés, nem a szenvedés – fogalmazott az író.
Selyem Zsuzsa szerint Krasznahorkai László számára az apokalipszis egyfajta fátyol fellebbentését jelenti. „A nézőpontban azt a távolságot, ahonnan a dolgok igazi volta megmutatkozik”, mutatott rá az egyetemi oktató.
Krasznahorkai László elmondta, az állatok iránti fogékonysága, érzékenysége már gyermekkorában kialakult, mivel tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy valami kutyák széttépik szeretett cicáját – amely cica később a Sátántangóban visszatér. Az állati perspektívát pedig akkor kezdte használni, amikor ezt a távolabbi, univerzális nézőpontot akarta megteremteni, tette hozzá. Kiemelte: az általa teremtett világban az állat állatként jelenik meg, nem emberi jellemzőkkel.
Selyem Zsuzsa szerint Krasznahorkai László úgy tudja megjeleníteni az állatokat, hogy közben az emberi elvárásokat, sztereotípiákat nem vetíti rájuk, az állat nincs alárendelve az embernek, és az állat nem is mindig emberi viszonyrendszerben jelenik meg. Példaként felidézte, ahogy az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvben egy agyonvert kutya még elvánszorog egy hegyoldalra meghalni.
„Mi vagyok én egy 350 éves tölgyfának?”
Az írót arról is kérdezték, mennyire látja elérhetőnek a szépséget, véleménye szerint létezik-e egyáltalán szépség.
– A szépség létezik, csak nem hidalható át a távolság az ember és a szépség között. Ez a távolság néha csak pár méter – fogalmazott Krasznahorkai László. Hozzátette: a távolsággal pedig az a probléma, hogy amikor a szépség nagyon távol van, egy kényelmes helyzet alakul ki. A szépség megragadásában a sebességet is figyelembe kell venni, tette hozzá, hiszen az általunk megélt valóság egy adott sebességben működik, így ha a sebességet megváltoztatjuk, más valóságba lépünk át.
– Mi vagyok én egy 350 éves tölgyfának? – magyarázta. Ugyanakkor kiemelte: nem zárkózik el attól, hogy az állati nézőpontok mellett növények perspektíváját is alkalmazza könyveiben ezentúl.
Az előadás során Krasznahorkai László azt is elárulta, mostanában mi köti le az idejét.
– Szinte kizárólag farkasokkal foglalkozok mostanában, és közben Bachot hallgatok, hogy ellensúlyozzam mindazt, amit a farkasok szemében látok – fogalmazott.
(Borítókép: A kedd esti beszélgetés résztvevői, balról jobbra: Szabó Attila, Krasznahorkai László, Asztalos Veronka-Örsike, és Selyem Zsuzsa. A szerző felvétele)
