Igaz ugyan, hogy az évek során számtalanszor kérdeztem, vajon Csilla mikor vesz újból erőt magán, hogy szólóesten is fellépjen, hiszen annakidején nagy reményeket fűztem hozzá, de ezúttal a végtelen örömöm mellett nagyobb volt a meghatódottságom. Mennyire jó dolog – gondoltam –, hogy amíg a gyász fájdalmát szavakba önteni szinte lehetetlen, a hegedű hangja képes elsírni a lélek sebeit és bánatát. És Csilla emlékező hegedűhangjaival ezt tette ezen a csütörtök esti szonátaesten.
Vincze-Dallos Csilla a zene szeretetét zongoratanárnő édesanyjától és csellóművész édesapjától örökölte. A kolozsvári zenelíceum elvégzése után tanulmányait a zeneakadémián folytatta néhai Ruha István hegedűművész és Victoria Nicolae akadémiai professzor tanítványaként. 1998-tól a kolozsvári filharmónia zenekarának tagjaként üdvözölhetjük. Vincze-Dallos Csilla ezen az emlékesten Marius Popescu egyetemi tanár zongorakíséretével azokból a művekből válogatott, amelyeket annakidején végzős diákként vizsgákon és előadóesteken is játszott. Meggyőződésem, hogy nem lehetett könnyű húszévnyi kihagyás után „újratanulni” a műveket, és technikailag-érzelmileg is megbirkózni a partitúra kínálta nehézségekkel. Ugyan zenekari tagként is szükséges a mindennapi gyakorlás, és megvan az együttes iránti felelősségérzés is, de ez az est nem erről szólt. Szólistaként Vincze-Dallos Csillának elsősorban önmagára és a zongorakísérettel való összhangra kellett figyelnie, valamint arra, hogy a kezdeti lámpalázat leküzdve a zeneművek szépségüzenetét a közönséggel is megéreztesse.
Franz Schubert (1797–1828) drámai és lírai kontrasztokban gazdag 2. a-moll szonatinájában (op.137/2) a fájdalom, a keserűség-sóhajok és a lelki vívódások feszültségeit a hegedű és zongora közötti párbeszédek hol énekszerű, hol virtuóz szólamainak harmóniája oldotta.
Johannes Brahms (1833–1897) 2. A-dúr szonátájának (op. 100) szélesen áradó, egymásba hajló „végtelen” dallamvonalaiban a férfias erő és nőies finomság kontrasztja okoz állandó érzelmi hullámzást. A lelki feszültségektől a gyöngéd, merengő hangulatú lassú tétel sem mentes. A szonáta zeneszövetének kételyekkel telt szenvedélyes szólamai egymásnak feszülve, egymást kiegészítve harcolnak, de feloldásra csak a végső hangokban lelnek. Brahms szonátájának vaskos, versenymű nehézségű zongorakísérete és hegedűszólamának érzelmi hullámvasútja technikailag és előadás szempontjából is megdolgoztatta előadóit.
César Franck (1822–1890) A-dúr szonátája szép dallamokba foglalt szárnyaló romantika. Minduntalan visszatérő témája hol a hömpölygő érzelmek, az izzó szenvedélyek, hol a gyönge poézis világába kalauzol. A hegedűn és zongorán háborgó indulatok még a lecsendesült, merengő részek mélyén is ott szunnyadnak. Az egymásnak feszülő szólamok mintha azt kérdeznék, ki lesz a lelki összetűzések győztese. De nincs győzelem, csak mély fájdalom, a Recitativo-Fantázia panaszos kérdéseire lemondás a válasz. Némi derűt csak az utolsó tétel hoz, és száműzve a nosztalgikus-bánatos témába rejtett minduntalan visszatérő (zenei) gondolatot, reményt hint a könnyes-bánatos lélekbe.
Úgy érzem, az est folyamán Vincze-Dallos Csilla a legtökéletesebben ebben a műben talált magára, talán César Franck szonátája emlékeztethette a legjobban arra a zeneakadémia stúdiótermében megtartott sikeres végzős szonátaestre, amelyen annak idején édesapja oly büszkén hallgatta imádott leánya hegedűjátékát. Csilla emlékező hegedűhangjai a ráadásként játszott Massenet Méditation de Thaïs megindító szépségű dallamában is a szeretett édesapa emlékét idézve szállt a magasba.
Megható zeneest, szép siker volt! Kívánom, hogy Vincze-Dallos Csilla ne feledje a sikeres újrakezdés örömét, és hegedűjátékával a jövőben is hirdesse a zene lelket gyógyító szépségét.
(Borítókép: Édesapja emlékére vizsgáiból és diákelőadásaiból válogatott Vincze-Dallos Csilla – a képen Marius Popescu zongoraművész társaságában/FACEBOOK)
