Oana Bălan zeneakadémiai oktató meleg hangú, ám objektivitásról tanúskodó bevezetője után a szerző ismerteti saját véleményét a zenekritikáról: „a zenekritika egyfajta kreatív recepciót jelent. Nem más, mint az empátia gyakorlása az előadók és a közönség részéről egyaránt. Tevékenysége által a zenekritikus sajátos felelősséget vállal, amikor esztétikai véleményt fogalmaz mag. Ugyanakkor a zenekritikának tanulságosnak és olvasmányosnak kell lennie.” A fesztiválok több szempontból történő osztályozása után 27 úgynevezett esettanulmányt közöl a szerző azokról a fesztiválokról, amelyekről 1980 és 2015 között beszámolt különböző szaklapokban.
Zenetudósként Elena Maria Şorban a kolozsvári magyar zenei élet néhai doyenjét, László Ferenc muzikológust (1937–2010) tartja mesterének. Zenekritikusként követte példaképét abban, hogy írásaiba zenetörténeti vonatkozásokat is beiktatott. „László professzor úr, amellett, hogy igazi tanár volt, áldott nagylelkűséggel viszonyult mindenkihez, aki a segítségét kérte. A nagy tudású szakember figyelmes irányításának köszönhetően váltam muzikológussá, mind ami a zenekritikusi tevékenységemet, mind a dokumentációs források osztályozását és kiadását illeti” – összegez.
A 27 esettanulmány sorában 12 kolozsvári komolyzenei fesztivált mutat be a szerző ugyanazon séma alapján. Először elhelyezi őket időben, megemlíti a szervezőket, majd elolvashatjuk egy-egy írását. Alapos felkészültségére, objektivitására alapozva nem riad vissza attól sem, hogy régebbi írásáról bíráló véleményt fogalmazzon meg.
Mi tagadás, örömmel olvastam az 1980-as Kolozsvári Zenei Ősz egyik koncertjéről szóló írást, az eseményen magam is jelen voltam: a szólista a magyarországi Jandó Jenő zongoraművész volt, a karmester pedig a cseh Otakar Trhlik. „A zongorista két Liszt-opuszt tolmácsolt, amelyek előadásához tökéletes hangszertechnika és zenei képességek szükségesek. Sikerült teljes mértékben megjeleníteni a hangzás- és az érzelemvilág evolúciós bonyolultságát. (…) Otakar Trhlik karmesteri pálcája egyrészt a zenekart győzi meg, másrészt pedig a zenekar meggyőző erejét hirdeti.” – olvasható.
Szó esik a könyvben az Amaryllis Társaság által évente szervezett Mátyás-napokról is, a cronici.cimec.ro honlapon 2010-ben megjelent írásában pedig a Juhász Csilla által koreografált táncprodukcióról számol be a szerző.
Az 1980-tól létező Csíkszeredai Régizene Fesztivál tevékenységébe 2008-tól kapcsolódott be Elena Maria Şorban. Kifejti: „Ez az a fesztivál, amelynek szervezői a lehető legfogékonyabb magatartást tanúsították a cikkeimben megfogalmazott észrevételeim iránt, amelyeket hamarosan alkalmaztak is. A rendezvény gyümölcsöző kollegiális találkozások és beszélgetések helyszíne, a Régizenei Nyári Egyetem fő előnye pedig az, hogy az oktatók képesek szót érteni mind a régi zene iránt érdeklődő iskolásokkal, mind pedig a tapasztaltabb előadókkal.”
Természetesen egyetértek Elena Maria Şorban azon észrevételével is, miszerint a mai zenekritikának olyan kihívásokkal kell szembenéznie, mint a globalizálódó világ, az esztétikai közömbösség, a moralitás felhígulása, az álkultúra, valamint az értéknélküliség terjedése. „A komolyzene soha nem volt olyan nehéz helyzetben, mint ma. Hogy miért? Egyrészt az álkultúra terjedése, másrészt a számítógép miatt, amelyeknek tulajdoníthatóan az egyén ritkán akar kimozdulni virtuális komfortzónájából” – fogalmaz a zeneakadémiai oktató.
A tapasztalt zenei szakíró jó tanácsa sokak számára lehet megfontolandó: „A zenekritikus soha ne alázkodjon meg, hanem mindig kompetens és független véleményalkotóként tevékenykedjen.” A több mint kétszáz oldalas könyvet figyelmesen áttanulmányozva nem ez az egyetlen tanács – de szerintem a legfontosabb –, amelyet senki nem hagyhat figyelmen kívül, aki zenekritika írására adja a fejét. Elena Şorban írásaira a szakértelmen és olvasmányosságon kívül ez a sajátosság is jellemző. Mert csak így érdemes zenei szakírással foglalkozni.
