Villámvignetták
Úgy irigylem azokat, akik minden kilengésüket el tudják magyarázni, meg tudják ideologizálni, és mindig azt hiszik, hogy elvszerűen viselkednek. Holott az ember megbánja, ha aláír egy nyilatkozatot a barátja ellen, bár az elvek mellett cselekedett, és megbánja, ha nem írja alá, mert szeretne hű lenni az elveihez; az ember szomorúan nézi, mi lett XY-ból, de hát élete egyik szép időszakához tartozik, és nem vakarhatja ki onnan; arra vágyik, hogy minden egyértelmű és egyszerű legyen, de ahogy telik az idő, rájön, hogy semmi sem az.
Az biztos, hogy a hallgatás törvénye mindig és mindenkor zavart, akárcsak a relatív mércék folytonos emlegetése. Annyit emlegették őket, amíg mércékből mentséggé váltak.
Az őszinteség nemcsak ajándék – mondta egy barátom, és nagyon pontosan látom, hogy nemcsak az. Inkább egy furcsa traktor: beletaposhatsz másokba is, akkor is, ha csak a saját életedről van szó. Mert nincs olyan, hogy „csak” a saját életed.
Nemcsak ajándék; az őszintétlenség azonban mindig teher. Értem azt is, hogy ez a társadalom minden szeletében évtizedekig hallgatni kényszerült – de legalább azt értené meg, hogy ez veszélyes! Most már igazán megérthetné, mégsem érti. Szolidaritás, igazság, valóság, barátság; minden önmaga ellen fordul, ha nem tudunk beszélni; ha nem dolgozzuk ki a beszéd módozatait. Az igazi beszéd módozatait, nem a gyűlölködését vagy a locsogásét, nem is az üres szeretetét.
Nyugodjon meg mindenki: csak magamról beszélek ez után is.
