Egész nap késett. Késett, amikor a fogkeféjével mikrofont imitálva, pucéran Elvist énekelt a párás tükör leple alatt, késett, amikor a kifőzde udvarán találkozott a barátaival. Még akkor is késett, amikor az utolsó kanál paradicsomlevessel leette a nadrágját. A reakciója is késett, ami azért volt baj, mert a kasszánál sziszegte a szőke pultos lánynak, hogy bakker, ekkora marha nem lehetek, amire a kasszás csak mosolygott.
A fizetése is késett, csak az az egy számla nem késett, mert azok sosem késnek, közhelyesen nem késnek, hogy konkrétabban fogalmazzak, közmondásosan pontosak, amire persze nem tett félre pénzt, így kicsit töprengenie kellett, hogy honnan is utaljon. Ez már csak este történt meg. A téli éjjel megkésett novemberi meleget hozott, meg csillagos eget.
Nem emlékezett már, hogy mit is tanult arról, hogy mennyi idő alatt ér ide a fény. Ide. A tornác elé pont. Sok idő - mormolta félig hangosan, ahogy a bejárat előtt felfelé nézett. Ez a gondolat valamiért elégedettséggel töltötte el, elvégre, ha ezek a komoly égitestek is késnek, akkor neki is meg van engedve. Vagy ha nincs is… nem tűnik fel.
Az ágyban is ezen gondolkodott, ahogy bebugyolálta magát a paplanba és a nap folyamán először minden a megfelelő idejében történt: elaludt.
