Ahogy a Szabadság-szobor női alakja feltűnik a pesti ködben, a kivilágított Országház, a Dunában tükröződő Bálna, a Halászbástya mesés kilátása, meg azok a hidak... Sokszor eszembe jutott, hogy a budapestiek olyan szép városban élnek, hogy talán meg sem érdemlik! Összehasonlítgattam Kolozsvárral, de hát, persze, más léptékű mindkettő.
Nálunk is van Szamos és Fellegvár, de azért a Duna, a Citadella vagy a budai vár mégiscsak egészen más. Amikor ott dolgoztam, már csak az feldobta a napomat, hogy abban a környezetben mozoghattam. Turistaként családostól is meglátogattuk a magyar fővárost, meg a császárvárost nyáron is és szilveszterkor is, és bezzegelő elfogultságunkból minden, ami nem tetszett, valahogy elsikkadt, kötelezően csak jó élményekkel tértünk haza.
Ha pedig valami nagyon nem volt rendben, azt magunkban megmagyaráztuk, a barátoknak tartott élménybeszámolókból meg valahogy mindig kifelejtettük. – Milyen volt Bécsben? – Jaj, nagyon szuper! Hát az a város, ugye, mondanunk sem kell... De azért mondtuk, és csak a jót, csak a szépet. Mintha nem mondhatnánk másat, vagy megrónának, ha kötelező módon nem úgy látnánk a dolgokat, ahogy azokat látni illik.
Így tehát nem számított, hogy a karácsonyi vásárban végig a tömeg sodort, nem pedig mi döntöttük el, merre megyünk, hogy ilyenkor nem jó belegondolni, hogy ha most menekülni kellene, akkor bizony nem volna hova, hogy ezért néha szorongások gyötörtek. Nem zavart, hogy már éjfél előtt, a tűzijáték megcsodálása helyett inkább a szállodai szobánkba húzódtunk, ugyanis az utcán olyan rögtönzött bulik sokasága zajlott, amelyeket Kolozsváron szerencsére nem tudok elképzelni.
Látszólag teljes családok, rokonságok vonultak le a házak elé, mindenki a saját hangfelszerelésével s persze a saját zenéjével. Tánc, jókedv, röpködő pezsgőspalackok, miegymás. Reggel a villamosra várva, a Favoriten városrészben a petárdamaradványok mellett golyóhüvelyek borították az újévi bécsi járdát. Szuvenírként felszedtem néhányat. Így tehát a bécsi szilveszterrel. S így azokkal a gyomorideges budapesti interakciókkal is, amiket a turisztikai brosúrákba nem tennének ki, de amik után mégis mindig fennhangon bizonygattam barátaimnak, hogy imádom Budapestet!
A magyar fővárosról büszkén hirdetik, hogy mentes a bevándorlók keltette konfliktusoktól. Ez talán így is van, de azt nem mondják, hogy ennek ellenére fényes nappal úton-útfélen bele lehet botlani szer hatása alatt őrjöngőkbe, ordítozó hajléktalanokba, a belvárosban járókelőket zaklató ilyen-olyan bolondokba. De elég, ha csak belehallgatunk két pesti interakciójába a kasszánál vagy a tömegközlekedésen... Talán a nagyvárosi stressz az oka, vagy ki tudja. De miért is jutnak eszembe mindezek?
Sok év után ismét itthon töltöm az újévvárót. Éppen Borszékre készülök, ami, hát nem az osztrák Alpok, de számomra gyönyörű! Éppen az Egyetem utca van előttem, ami nem a Belgrád rakpart, de olyan jól érzem itt magam. Biztonságban. Amúgy éppenséggel a minap olvastam egy cikket arról, hogy bizonyos kimutatások szerint idehaza milyen kiváló a közbiztonság, és megsuhintott a felismerés, hogy valóban: már milyen régóta nem féltem itthon, sem éjszaka az utcán, sem a karácsonyi vásárban, sem fesztiválokon, sem a tömegközlekedésen. Milyen rég nem raboltak ki a buszon, milyen rég volt az, hogy fegyvert láttam és azt sem itthon. Talán az én pompás közérzetem annak is köszönhető, hogy a bűnözőink jelen pillanatban éppenséggel a bécsieket szomorítják.
Talán korábban csak én nem vettem észre, és most kezdtem egyre inkább értékelni a biztonság érzését. Talán a szomszédban zajló borzalom az oka. Talán csak hálásabb lettem azért, amim van, vagy az is lehet, hogy valami korral járó dolog ez… mindenesetre ez manapság számomra nagyon sokat ér. Sokkal többet. A Herrengasse csillogásánál. Azt kívánom, hogy mindannyian megélhessék ezt az érzést! Egy biztonságos, békés 2025-öt!
Borítókép: Tompa Réka
