Vársonkolyos és a Kis Magyar barlang
Október 14-én a reggeli CFR személyvonattal indultunk Körösbánlakára. Jó időt jeleztek. Kisbács után a Nádas-patak völgyét sűrű köd borította, de Tóttelkénél már ragyogott a nap és kéklett ég, észre se vettük, mikor illant el a köd. Bánffyhunyad után a Sebes-Körös völgyében haladt a vonatunk, Barátka után pedig már leszálláshoz készülődtünk, hiszen Körösbánlaka megállója következett. Reggel az indulásnál még hűvös volt, de 10 órára, amikor a vonatról leszálltunk, a naptól már kellemesen felmelegedett a levegő. A Vársonkolyos felé haladó aszfaltos út szélén indultunk felfelé a templomig, onnan a falu szélső házainak vonalát követő szekérúton értünk a Simion-domb (Dealul Gropilor) tetejére, majd a fenyők és nyírfák közt kanyargó úton kijutottunk az erdő szélére. Ott kitárult előttünk a csodálatos táj, amelyet már többször láttunk, de minden alkalommal lenyűgöz. Előttünk a füves legelő, délnyugati irányba lejt, nyugati szélén fenyves határolja. Amint ereszkedtünk lefelé a fenyves irányába, az aljban előbukkantak a Vársonkolyosi-szoros sziklái és a Nagy Magyar-barlang bejárata. Amikor elértünk a fenyőkig, kinéztünk a fák között: alattunk csak a meredek, sziklás oldalt látni. Lábainknál Vársonkolyos, valamint az arra vezető országút és vasútvonal, épp az alagút kijárata felett álltunk.
A fenyves mellett haladtunk tovább, jobbra az ösvény egy kilátópontra vitt. A sziklafal tetejéről a Vársonkolyosi-szoros szurdokvölgyét láttuk magunk alatt, ahol a Sebes-Körös hatalmas kanyart leírva folytatja útját a Révi-szoros felé. A szorosban ott a Méhsed/Misid-völgy bejárata és a Nagy Magyar-barlang sziklás kapuja. A Sebes-Körösnek ezen a szakaszán három lengőhíd vezet keresztül, az egyik a Nagy Magyar-barlanghoz, a középső a Méhsed/Misid-völgyébe és az utolsó a Szelek barlangjának bejáratához.
Kilátó a Vársonkolyosi-szoros felett FOTÓ: PÁL GYÖNGYI
Visszafordulunk a kilátóról és leereszkedünk egy sziklás, köves ösvényen, borókafenyők között a Nagy Magyar-barlang bejáratához. Ez a barlang az őskorban lakott volt, ezt bizonyítják az itt talált őskori kőedények, az egykori tűzrakások maradványai – a 15 cm vastag hamuréteg legalább 2000 éves –, a különböző szerszámok és varrótűk. A barlang bejáratának magassága 27, szélessége 42 méter. Méretei miatt állandóan huzatos, ami nem kedvez a növények megtelepedésének, ezért a bejárat és a barlangi világ is elég kopár. Körbejárása vezetéssel együtt fél órát vesz igénybe. A barlang hatalmas bejáratához vezető függőhídról kiváló rálátás nyílik a környező vadregényes tájra. A Sebes-Körös partján asztalok, padok várják a kirándulókat, mi is itt tartottunk ebédszünetet. A legutóbbi kiránduláson már meglátogattuk a barlangot, ezért ezúttal a Méhsed/Misid-völgy elején levő Kis Magyar-barlangot (Kecskés-barlang, Peştera Napiştileu) kerestük fel. Hossza 195 m, a bejáratnál felirat figyelmeztet, hogy a barlangban védett denevérek élnek. A látogatás szorosból kifelé vezető úton haladtunk vissza Vársonkolyos felé, miközben megfigyeltük a szoros falainak vasalt útvonalain (via ferrata) haladó sziklamászókat.
Havasbükki lombparádé
Egy héttel később, a következő szombaton is kitartott a szép idő, így megcsodálhattuk a Kolozsvár körüli erdők pazar őszi színeit. Október 21-én az M16-os autóbusszal utaztunk a Csürülye községhez tartozó Szelicsére. Onnan a lovas farm irányában hagytuk el a falut, majd a Havasbükke tetőről (759 m) csodálatos kilátásban volt részünk a Gyalui-havasokra. A napos, tiszta időben jól látszott a Székelykő, Ordaskő, Vidalykő, Bedellő, Bélavára, az Öreg-havas, a Gergely-havas, a Rákos völgyében haladó autópálya, Magyarfenes, Szentlászlót viszont takarta az előtte levő Nagy-erdő. A Kolozstótfalu feletti gerincen ereszkedtünk le Szászfenesre, élveztük a sokszínű erdő tarkaságát.
Megérkezett a november is, tudtuk, hamarosan véget érnek a szép napsütéses, őszi napok, ilyenkor már sokszor lehűl az idő, esők, sőt havazás is jöhet. Megtörtént az óra átállítása is a téli hónapokra, ez azt jelenti, hogy a kirándulásokat is rövidebbre kell szabnunk, mert már délután 18 óra körül, majd egyre korábban sötétedik.
Csoportkép a Havasbükkén, háttérben a Gyalui-havasok FOTÓ: PÁL GYÖNGYI
Árpád-csúcson tintahalgombával
November 11-re a Feleki-gerinc legmagasabb pontjára, az Árpád (Peana)-csúcsra terveztünk kirándulást, bízva benne, hogy még kitart a szép őszi idő. A hétvégére viszont esőzéseket mutatott az előrejelzés, főleg szombatra. Vágytunk a szabadba, jó kis csapat gyűlt össze az M16-os megállójában. A Bükki-telepig utaztunk busszal, onnan a megszokott úton gyalog indultunk a Sárosbükk és a Mikesi-házak felé, majd a gerincen haladó úton az Árpád-csúcsra (833 m). A csúcson régen kilátótorony állt, az EKE állította 1905-ben, ez sajnos az első világháborúban tönkrement. Később épült egy katonai célokat szolgáló, messziről látható faépítmény, ami a 80-as évekre elkorhadt. A következő években padot és asztalt készítettek a kirándulók a fák lombjai alatt. A területet Csürülye falu (magánterület) állattenyésztőknek adta bérbe, akkor dróttal körbekerítették, juhokat tartottak, a kutyák többször is az arra járókra támadtak. Az utóbbi időben a terület ugyan elhagyottan, üresen áll, de a kerítés maradt, benőtte a bozót és a gaz, amely eltakarja a kilátást. Pedig a táj nagyon szép, délfelé látszik a Tordai-hasadék, a Székelykő és az Aranyos-völgyét szegélyező hegyhátak. Télen tiszta időben a Fogarasi-havasok hóborította bércei is felvillannak a láthatáron. Régen a kilátóról egész körpanorámában volt részük a túrázóknak, a Gyalui-havasokat, a Kis-Szamos völgyét, a Bácsi- és Lomb-erdőt is lehetett látni. Ezt a részt most eltakarja az erdő, a hosszú évek alatt megnőttek a fák. A csúcsra több jelzett turistaút vezet, a jelzőtábla évekig kitörten hevert, olykor a fák közé támasztották. Az utóbbi időben felújították jelzéseket, most új táblát találtunk a csúcson, a Rupicapra Hegyisport Egyesület készíttette. Akárcsak a Bükk-erdő több pontján, itt is turistatérképet helyeztek el feltüntetve a jelzett turistautakat.
Az Árpád-csúcsról leereszkedve a Bivalyos-rét felé folytattuk utunkat. Az idő velünk tartott, kitisztult az ég és az őszi nap beragyogta a tájat, azt a szép őszi tájat, amelyet a Bivalyos-rétről láthatunk a Kis-Magurával, a Leányvár ikerdombjával, a környező dombokat borító Bükk-erdővel.
Tintahalgomba, ördög ujjai, vagy virággomba FOTÓ: PÁL GYÖNGYI
Különleges gombaritkaságot talált egyik túratársunk a Bivalyoson: a tintahalgomba (Clathrus archeri) a szömörcsögfélék családjába tartozik, Taszmániából származik, de Ausztráliában és Új-Zélandon is őshonos, ugyanakkor Európában is megtalálható. Külseje a gombáktól megszokottól nagyon eltérő. Fiatalon 3–6 cm magas, puha, kissé hengeres, tojásformájú, enyhén nedves tapintású. Idővel a külső burok felszakad, és a tőről 4–8 darab 5–13 cm hosszú narancs- vagy skarlátvörös, feketés mintázatú, polipkarokra emlékeztető képződmény emelkedik ki belőle. A törékeny karok kezdetben csúcsukon összenőttek, de fejlődésük során szétválnak és csillagszerűen hajolnak szét a föld felé. A karok belső felületén található sötétzöldes, barnás színű nyálkaréteg képezi a gomba spóráit. A termőtest alján látható fehéres bocskor a burok maradványa. Nem mérgező, de szaga és íze miatt az ehetetlen kategóriába sorolják. Mifelénk Csucsa környékén és a Kis-Sebes völgyében találtunk évekkel ezelőtt.
A Dumbrava gerincen, az erdő sárga levelekkel borított fái közt (kék kereszt jelzésen) tértünk vissza Kolozsvárra, a Monostor lakónegyedbe. Mire megérkeztünk, már beborult és szemerkélt az eső, majd egész este esett, a magasabb hegyeken havazott is.
(Borítókép: Csapatunkkal az Árpád-csúcson A SZERZŐ FELVÉTELE)
