A rendezők fontosnak tartják a közelmúlt történéseinek megismertetését
Közhely, ám igaz: az élet felülmúlja a játékfilmet. Valójában a mindennapok minden fikciót túllicitálnak, a valóság hiteles tükrözésére, a társadalmi-politikai folyamatok mélyreható elemzésére, a fajsúlyos témák felvetésére és azok fókuszba helyezésére tulajdonképpen csak a dokumentumfilmek alkalmasak. Ezeket kínálta a vasárnap véget ért nagyszebeni Astra Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál mindazoknak, akiket érdekel a bennünket körülvevő világ megértése, láthatatlan bugyrainak megismerése. Sok esetben katartikus „feltámadást” biztosítanak a produkciók, legtöbbször viszont mintha az ember lelkét mozsárba helyeznék, s parányi darabokra törnék. A lelki fájdalom viszont a valóság felfedezésének önmarcangoló eredménye, amelyhez hozzájárul a tehetetlenség emésztő érzése: miért nem vagyunk képesek jobbá tenni a világot?
Az imént vázolt dilemmákat, felvetéseket, társadalmi, politikai és személyes látószögeken keresztül megítélt témákat vetettek fel azok a dokumentumfilmek, amelyeket a nagyszebeni Astra filmfesztivál utolsó napjaiban láttam.
Nick Broomfield, a világ talán legismertebb és legbefolyásosabb dokumentumfilm-készítőjének produkciójával kezdtem az Astrát: Édesapám és én (My father and me). A művészi alkotás kifinomultsága, a bensőséges témafeldolgozás, illetve a lelki szempontból intim családi kötelékek és összefonódások részletei, valamint a számomra személyes mondanivalóval rendelkező produkció igencsak megtette a hatását. Elvégre mindenkit megérint a családi téma, az élő vagy már sajnos halott édesapával kialakított pozitív vagy akár negatív töltetű viszony sajátossága.
Ezenkívül a dokumentumfilm a nagy-britanniai iparosítás, nagyüzemi munka és gépezet csodálatos képi bemutatása a producer-rendező édesapjának, Maurice-nak a szeme által. Az apa, a rendkívül tehetséges fotográfus lencsevégre kapta a gyárak világának eszköztárát, ugyanakkor érzékenységről téve tanúbizonyságot, bemutatta emberi vonatkozásait is. Akit érdekelnek a második világháború utáni nagy-britanniai iparosítás képi formában megjelenített részletei, a korabeli fotográfia eszközei és sajátosságai, továbbá újra szeretné tervezni az édesapjával való bensőséges viszonyát, mindenképpen nézze meg a filmet.
A Brotherhood (Fraţii, rendezte Francesco Montagner) szintén számomra fontos és érzékeny témát dolgoz fel: a bosznia-hercegovinai polgárháború, a vérengzés és a tömegsírok utáni időszakot követő családi történetek, illetve az iszlám radikalizáció világát. Több alkalommal jártam a régióban, legutóbb 16 napot töltöttem a balkáni országban, a kereszténység és az iszlám közötti határvonal mentén, így a produkciót még közelebb éreztem magamhoz. A három testvér különböző életutat választ a szíriai szerepvállalása miatt börtönbe zárt, a radikális iszlám nézeteit valló édesapa intései ellenére. Bár a dokumentumfilmet elszigetelt falusi környezetben készítette, Francesco Montagner csodálatos módon oldotta meg a családon belüli feszültségek bemutatását, rajzolta meg a rendkívül szigorú és zord, az iszlámba „mélyedt” édesapa személyiségét, illetve mutatta be a régió etnikai, vallási, társadalmi és politikai sajátosságait.
Az 1989 előtti romániai magyar sajtómunkások és a diktatúra
Az Astrán rövid dokumentumfilmeket is ajánlottak a nézőknek, főleg az ezek készítésének csínját-bínját tanuló egyetemi hallgatók által készítetteket. Ilyen volt például a huszonegy perces Storgetnya című produkció, amely az örményországi sóbányában főleg légúti betegségeiket kezelő páciensek, illetve a személyzet mindennapjait mutatja be. Ezzel együtt betekintést nyújt a meglepő, váratlan fordulatokkal tűzdelt mikrovilágba, amely sokunk számára ismeretlen. Ilyen volt például a tavalyi vagy a tavalyelőtti Astrán – igen, a koronavírus-járvány legsötétebb időszakában – levetített Post mortem Berlin című dokumentumfilm, amely mindenkit letaglózott: a halálunk utáni teljesen gépiesített és digitalizált világot mutatta be a szájtátva maradt nézőknek. Igaza volt Csibi László kolozsvári rendezőnek, egyetemi oktatónak, intézetvezetőnek: a valóban mellbevágó, érdekes és különleges dokumentumfilm az, amely a néző számára olyan rejtett, ismeretlen és megdöbbentő világot mutat be, amelyhez talán semmilyen más módon nem férne hozzá, nem ismerné meg. Az ő produkciója részben ilyen: A szocializmus hátsó bejárata című dokumentumfilm tulajdonképpen az 1989 előtti időszak sajtómunkásainak azon igyekezetét mutatja be, hogy kijátsszák a Ceauşescu-diktatúra cenzúráját. Mit tudunk mi valójában arról az időszakról, az elnyomó kommunista hatalomnak a kisebbségi magyar könyvkiadásra, sajtóra gyakorolt hihetetlen nyomásáról, a diktatúra asszimilációs politikájának ezen megnyilvánulási formájáról? Bevallom, én keveset, hisz 1989-ben csupán 13 éves voltam. Természetes, hogy erdélyi magyarként érdekel a téma, de megkérdeztem a mellettem ülő huszonéves hölgyet: miért ült be a moziba? Meglepetésemre azt mondta, hogy nagyszebeni románként érdekli az erdélyi magyar közösség sorsa, a kommunista diktatúra idején elszenvedett elnyomása. Ez még meglepőbb volt számomra, mint a dokumentumfilm által bemutatott, a cenzúra különböző módszerekkel történő kijátszásának a technikái…
A Szabadság-hírportálnak adott videóinterjúban (www.szabadsag.ro – keresési kulcsszavak: Csibi László) arról kérdeztem a rendezőt, hogy milyen mértékben sikerült bemutatni az imént vázolt kérdéskört. Csibi szerint 50 perc csupán a téma felvezetésére volt elegendő.
„Kiváló, ha a tematika értő szürkeállományokra talál, vagy akad valaki, aki azt továbbkutatja. Hatalmas anyagot gyűjtöttem össze, leírtam az interjúkat, több mint négyszáz oldal lett belőlük. Biztonságban, letétben vannak, előbb vagy utóbb, ha nem én, akkor másvalaki feldolgozza ezeket” – nyilatkozta a rendező. Hogy a produkció mit üzen a fiataloknak? Csibi szerint azt, kövessenek el mindent, hogy ilyen szörnyűségek még egyszer ne történhessenek meg főleg manapság, amikor mindannyian láthatjuk, milyen veszélyeknek van kitéve a sajtó. „Ez különböző formában ugyan, de a világ valamennyi országában érvényes. Ugyanakkor azt is üzenheti a fiataloknak, hogy ismerjék meg a közelmúlt történetét, és vigyázzanak a tömegtájékoztatási eszközökre” – fogalmazott Csibi László.
Jogos kérdés: kinek a kutyája vagyok?
Másik kolozsvári rendező, Lakatos Róbert dokumentumfilmjét is sikerült megnéznem. Bár azt hinnénk, hogy a Ki kutyája vagyok én című produkció ebekről szól, tulajdonképpen mély társadalmi szatíra, amely helyenként megnevettet ugyan, de inkább reflexióra késztet. Valójában rámutat arra, hogy a kutyák is ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, mint az emberek: fajokra, kategóriákra osszák őket.
A vasárnap zárult Astra online folytatódik, október 30-ig nézhető a fesztivál weboldalán egy válogatás a szemlén vetített dokumentumfilmekből
A fondorlatos vonalvezetéssel rendelkező, humorral, iróniával tűzdelt, politikai üzeneteket tolmácsoló, személyes és közösségi frusztrációkat bemutató dokumentumfilmmel kapcsolatban videóinterjúnkban (www.szabadsag.ro – keresés: ki kutyája vagyok én) Lakatos Róberttől azt kérdeztük, tulajdonképpen mi kinek a kutyái vagyunk.
„Sokszor ezé is, azé is, sokszor pedig a senkié. Hogy milyen arányban szerepel a produkcióban politika, irónia, humor és kritika? Mindebből a legtöbbet szerettem volna, illetve beletenni azt a keserűséget és frusztrációt, ami az évek folyamán felgyűlt bennem. Az arányok miatt bizonyos dolgokat ki kellett hagynom. Azt hiszem, nem árulok el túl nagy titkot: a filmet a 2004-es magyarországi népszavazás ihlette, hiszen akkor úgy éreztem, hogy kettészakadt a magyarság, mert a határon túliak számára nem szavazták meg a kettős állampolgárságot. Ekkor sokunkban feléledt a regionalizmus, a filmnek az alapötletét is ez szolgáltatta: jól van, akkor tenyésszünk ki egy saját, erdélyi fajta kutyát. Későre érett meg a kifejezési forma, azaz ez a dokumentumfilm, de most már megvan. A film tulajdonképpen a lelki fájdalom eredménye. Ha valaki komolyan próbál beszélni a frusztrációiról, keserűségéről, senki sem figyel, hiszen a világ tele van panaszokkal. Ám amennyiben humoros köntöst választok, akkor talán jobban fel tudom hívni a figyelmet a lényegre” – fogalmazott Lakatos Róbert.
Magyar vonatkozásban külön említésre érdemes, hogy Püsök Botondnak a Túl közel (Too close/Apropierea) című filmjét a Feltörekvő tehetségek (Voci emergente) kategóriában a legjobbnak ítélték, ugyanis „a legegyszerűbb mozgóképes eszközökkel hátborzongató túlélés-történetet mutat be”.
Mellbevágó valóság a Balkánról
Számomra a legmellbevágóbb dokumentumfilm az Anja Kofmel rendezte Chriss, a svájci (Chriss, the Swiss) volt. Ismét a Balkán-félsziget, újból a volt jugoszláv térség, ezúttal viszont nem Bosznia-Hercegovina, hanem Horvátország, pontosabban Vukovár ostroma. Itt is többször jártam, a kilencvenes években nagyon megviselt a szomszédban zajló polgárháború brutalitása, a vérengzések, a tömegsírok – az utóbbi években ezek közül többet is felkerestem, kétszer jártam Srebrenicában. A dokumentumfilm kettős személyes „közelsége” (a rendező a meggyilkolt újságíró unokatestvére után kutat) még nehezebbé tette a megtekintést.
Már az első percekben megfogadtam: az Astra következő kiadására tíz zsebkendőt viszek. A digitális grafikai megoldások, a zenei aláfestés, a szekvenciális bemutatás, a személyes vonatkozások, a brutális és tragikus körülmények között elhunyt újságíró családtag kétségbeesett keresésének bemutatása megtette a hatását: ismét előtérbe hozta a médiamunkások, kifejezetten a haditudósítók mérhetetlenül veszélyes munkáját. Főleg azokét, akik morális ügyként kezelik a civilek tömeges meggyilkolását, az igazságtalanságot és az erkölcstelenséget. A valóságot bemutató produkció váratlan fordulattal is szolgál: a „halálkanyar” még mélyebbre süllyeszti a néző lelkét, a rossz hír pedig az, hogy nem emeli ki onnan: mintha az emberiség összes bűnéért nekünk kellene akkor és ott bűnhődnünk.
Mindig megfogadom: az Astra dokumentumfilmjeit követően megnézek legalább öt vígjátékot. Erre csak később lesz lehetőség, ugyanis az Astra Film Online segítségével „levetítem magamnak” a kimaradt alkotásokat, hiszen október 30-án éjfélig megtekinthető egy válogatás a www.astrafilm.ro/astra-film-online weboldalon az Astra dokumentumfilmjeiből.
