Nyomozásos világítás ajándékokkal egy volt-nincs Széki Miklós-sír után
Fogadjunk, sokan nem is tudták, hogy a Széchenyi téri neogótikus bérház, ahol iskolába, munkába vagy a piacra menet már ezerszer elhaladtak, talán még a földszinti kávézójában is hörpölték a fekete levet, netán 120 évesnél öregebb patikájában is vásároltak, ott, a Malom (Baritiu) és Híd (Regele Ferdinand) utca sarkán, az a Széki-palota.
A nevét építtető-tulajdonosáról, a nagybányai, bajor származású Széki Miklósról kapta, aki Pesten tanult, majd világot látott gyógyszerészként 1874-ben megnyitja a város ötödik patikáját a Széchenyi téren. A Hunyadi Mátyás patikát aztán majdnem húsz évvel később átköltözteti a megépült palotájának földszintjére. Ez a palota lett hát a fogadott „gyerekünk”.
Az épületválasztás napja október 31-ére esett, még aznap elkezdtünk kutakodni az 1912-ben elhunyt Széki Miklós házsongárdi hollétéről. A temetőbeli térkép nem volt segítségünkre, a Heltai könyvtára már bezárt. Miután beláttuk, hogy egymagunk nem fésülhetjük át az egész temetőt, Gaál György helytörténészhez, a Házsongárdi temető ismerőjéhez fordultunk. Nem tudott arról, hogy létezne ilyen sír a Házsongárdban, így kedvünk kicsit lelohadt, de halvány reménysugárként említette Baumann úr, a Házsongárd legrégebbi síremlékeit őrző lutheránus temető őrének a nevét. Ha ő sem ismer ilyen sírt, akkor le is tehetünk róla.
Másnap gyertyákkal felszerelkezve vágtunk neki a felfedezőútnak, amelynek első fénypontja a virágvásárlás volt. Óriási, ötlejes fehér krizantémot választottunk, majd felkaptattunk a lutheránus temető irodájába.
– Jó napot kívánok, Ulmann urat keresem.
– Véletlenül nem Baumann?
– Dehogynem, dehogynem!
– Jó napot, én vagyok Baumann úr – nyújtotta kezét a temetőőr.
A vicces bemutatkozás után kiderült, hogy Széki Miklós nincs a lutheránus temetőben sem, így ott álltunk virággal, gyertyával, sír nélkül. Mit tegyünk, mit tegyünk? Elindultunk hát Apáczai Csere János síremlékéhez, mikor eszünkbe jutott: kellene egy koszorú, amivel emléket állítunk Széki Miklósnak és Apáczai Csere Jánosnak. Még jóformán alig született meg a gondolat, amikor egy néni megszólított bennünket: nem kell nekünk egy koszorú? Értetlenkedve álltunk, hisz a néni nem nézett ki árusnak, és már jócskán bent voltunk a temetőben. Megkérdeztük, mennyiért adná nekünk a fenyőágból font koszorúalapot, mire azt felelte, ingyen, hisz nem találta meg a sírt, amit keresett.
Szépen megköszöntük, majd visszaszaladtunk a temető kapujához szalagot vásárolni. Két virágárus is elhessegetett, bementünk hát a temető melletti koszorúboltba. Ott kedves néni fogadott, és adott nekünk szalagot. Mikor megkérdeztük, mennyibe fog fájni, azt felelte, semmibe. Ámuldozva köszöntük meg az újabb váratlan segítséget, majd elindultunk Apáczai síremléke felé.
Három rétegnyi avartakarótól fosztottuk meg a sírkertet, majd rendbe szedtük a sírkert többi három síremlékét is. Az időközben talált kétmaroknyi diót megtörtük és elmajszoltuk, csak utána csodálkoztunk az ég felé: a sírkert fölött juharfa áll, közel s távol egyetlen diófa sincs. Ki tudja, kinek a tartalékait pusztítottuk el… A leégett gyertyákat összeszedtük, a kikopott, rég színüket vesztett műanyagvirágokat levettük a síremlékről, majd megírtuk a szalagokat: Apáczai Csere János emlékére – 2017, Széki Miklós emlékére – 2017. A koszorút a halmocskára helyeztük, fényt gyújtottunk a két hófehér gyertyán, és néma csenddel tisztelegtünk Apáczai és Széki Miklós emléke előtt. Majd iskolatáskáinkat hátunkra véve, a levelekkel teli szemetes zacskókat hónunk alá csapva, a madárlátta csudadió morzsáit ropogtatva hagytuk magunk mögött a kitakarított, felkoszorúzott emlékkertet.
Kerekes W. Ákos (Apáczai-líceum, X. A osztály), Fotók: Váradi Tímea (Apáczai-líceum, X. A osztály)
