Hadd kezdjem a jó oldallal: az elmúlt napok meggyőztek arról, hogy barátaim, ismerőseim óriási többsége nagyszerű, nálam messze jobb és igazabb ember, olyan, akire felnézek. És nem akarok többé hallani fiatalokat ócsároló cinikus halandzsákat, mert volt és jelenlegi diákjaim többsége valamilyen formában teljes szívvel, lélekkel vesz részt abban a munkában, amelyet a bennük élő, másokkal, bajba jutottakkal együttérző ember rezdülése megkövetel.
Általában szólva a romániai civil társadalom hihetetlen gyorsasággal szerveződött, nem várt senkitől utasítást, nem tartotta a tenyerét semmilyen főnök, potentát, hivatal felé, csak tette azt, amit ott és akkor tenni kellett. És ha őszinte vagyok, a hatóságok sem baltáztak el igazából semmit. Amíg a politikusok, a kommentelők, azok, akiket ezért fizetnek, s azok, akik ingyen, műkedvelőként boncolják az okokat, következményeket, politikai, gazdasági, társadalmi és katonai valóságot, halomra sorakoztatják a miérteket, spekulálnak és jósolnak, addig az ember rátalált az emberre és ez a biológiai azonosság elég volt ahhoz, hogy valamit beindítson.
Ezúttal nem számított se nyelv, se vallás, se más különbség. Az egész valahogy még igazibb lenne, ha ugyanide eljutottunk volna más esetekben is, amikor más nyelvű, bőrszínű és vallású emberek menekültek a halál és a pusztítás elől. No, de „gyarló az ember”, ne kívánjak túl sokat. Néhány éve fontos kísérlet zajlott le az egyik amerikai nagyvárosban: gyerekszínészt rongyos, piszkos ruhába öltöztettek, majd kiállították az utcára, ahol néhány dollárt kért a járókelőktől. Majd ugyanazt a kislányt elegáns, tiszta ruhába öltöztették, s megismételte a kéregetést. A két megjátszott koldulás eredményessége közötti különbség eléggé jelentős volt, és nem kell senkinek elmagyarázzam az okát. Ez történik most is, empátiánkat könnyebben és hamarabb felpörgeti az, aki hozzánk több szempontból is jobban hasonlít.
Aztán, az érem másik oldalát szemlélve mindenképpen beszélni kell a nagyokosokról, arról a borzasztó és a magyarságban igencsak jelentős arányt képviselő, folyton szájaló cinikus tömegről, amely irtózatos súlyú ideológiai vakszemüveget hord. Ők azok, akik úgyis mindig mindenkinél mindent jobban tudnak, akiknek a jelszava a „ne mongya nekem senki”, aki minden egyes helyzetben biztos abban, hogy ő aztán tudja a nagy igazságot, mindenkinél okosabb, őt nem lehet átejteni. Mindig meg tudja nevezni, kik „azok a mocskok”, és ha a helyzet úgy kívánja, kéjjel jelentget fel.
Ezeknek (s másoknak, sajnos alapvetően jóindulatú embereknek is) rögtön eszükbe jutott az ukrán nyelvtörvény, ami tény, tagadhatatlan és szomorú. Csakhogy elfelejtenek ezek az emberek három dolgot. Elsősorban azt, hogy a Kreml gyilkos bestiája nem azért küldte hadseregét Ukrajnába, hogy a kárpátaljai magyaroknak jogokat biztosítson. Akkor viszont a nyelvtörvénnyel való ágálás nem több, mint törzsi magatartás vagy az alja emberekre jellemző, sima „úgy kell nekik” káröröm. Másodsorban, ha a kisebbségi jogok megnyirbálása elegendő indok egy szuverén, független állam megtámadására, akkor Hitlernek is igaza volt, amikor megszállta a Szudéta-vidéket. Harmadsorban pedig az az ember, aki egy bőröndbe összepakolt cókmókjával rettegve menekül a rakéták és gépfegyverek elől, nem tehető felelőssé semmiért. Ugyanúgy, ahogy a ma élő zsidó embert sem hibáztathatunk Jézus haláláért, hiszen ahogy a kiváló történész, Ernest Renan írta: lehet, hogy ha akkor él, ő lett volna Cirénei Simon, vagy legalábbis nem üvöltözte volna a csőcselékkel, hogy „keresztre vele!”
Másoknak a világpolitikai helyzet ad okot és ürügyet a bölcselkedésre, és teljesen igaz, legitim érvektől kezdve a pártpropagandán s az összeesküvés-elméleteken át a sima hőbörgésig minden ömlik mindenhonnan. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a helyzet nem egyszerű, hogy az orosz és az ukrán erők mellett hatalmas nemzetközi, nyílt és rejtett érdekek is csatáznak.
Na és? Ehhez mennyi köze van annak, akinek itt és most segíteni kell?
Sok jobboldali beállítottságú ember (nem mind, sőt még csak nem is a többségük, ez fontos!) eldöntötte, hogy igazából Ukrajna a felelős, mert miért is akart NATO-tag lenni, miért választott (néhány bekattant ideológus szerint államcsínnyel) Nyugatbarát vezetőket, miért nem kellett neki az orosz barátság. Erre még azt is mondhatnám, hogy ez a véleményük, joguk van hozzá. Csakhogy nem veszik észre, hogy ezzel homlokegyenest ellentmondanak a saját elveiknek. Istenem, az elmúlt évek során hányszor hallottam nemzeti-keresztény-konzervatív politikusokat és híveiket az erős, független, szuverén nemzetállamról harsogni! A nemzetek Európájáról, amelyben minden nép maga dönthet a sorsáról, a jövőjéről, hogy kit és mit fogad be. Értsem úgy, hogy rendben, de az ukránokra ez nem érvényes, ők hajtsák le a fejüket? Nekünk Brüsszel ne diktáljon, de az ukránok jövőjét igenis megszabhatja Putyin? Mert őt szeretjük?
Sajnos köztiszteletben álló emberek is eleresztették sommás véleményüket. Olyan is, akire itt, Erdélyben felnézünk, akinek az életműve messzemenően tiszteletre méltó, akit az utókor is e földrész nagy és meghatározó személyiségei közé fog sorolni. Böjte atyára gondolok, és rettentően sajnálom, hogy a teljesen legitim erkölcsi piedesztálnak a magasságából egy ideje egyre nagyobb erőkkel jelentkezik be az erdélyi magyar megmondóember szerepéért. (Március 1-jei Facebook-bejegyzésében Böjte atya így ír: „milyen egyszerűen ki lehetne fogni a szelet az oroszok vitorlájából azzal, ha az ukrán állam kiadna egy törvényt, amelyben mindenkinek garantálná az anyanyelvi oktatást Ukrajna egész területén, úgy, ahogyan Európában mindenütt az megvan! Vagy ha a két szakadár megyének találnának egy sajátos autonómiát, amely az ellentétes érdekeket egyezteti!” – szerk. megj. )
Úgy gondolom, nem méltó hozzá, és még mielőtt bárki bármivel vádolna: ha nem tisztelném őt mérhetetlenül, nem írnám ezt le, vagy legalábbis nem nevezném meg őt, főleg, miután nem ő az egyedüli. De ő rendkívül értékes ember, azok közé tartozik, aki feltétlenül megérdemli, hogy a szemébe mondjuk azt, amit gondolunk.
Amúgy az összes felsorolt véleményesdi s a többi, amelyről nem is szóltam, mit sem ér. Pereg, pereg le a falról a borsó. A tettek beszélnek, s a tettekből lesz a tükör, amely megmutatja, kik vagyunk, honnan fakad lelkünkben a jóság és melyek a korlátaink. Miféle ember az, aki kiköti, hogy csak ilyen, vagy olyan emberen segít?
„Bocs, adok enni-inni, lesz egy matrac nálam, de csak, ha kárpátaljai magyar vagy. Amúgy pedig milyen vallású vagy, és kire szavaznál?”
Az újságíró hamar krokodilbőrt növeszt, és nehezen érzékenyül el. Az elmúlt napokban mégis végigkönnyeztem egy délutánt, amikor Olena Zelenszka (az ukrán elnök felesége) megosztotta néhány meggyilkolt gyermek fényképét. Kicsi mosolygós, kerek arcok, őszinte, pajkos szemek. Hat-, nyolc-, tízévesek, és alig éltek. Aki felnevelt már egy gyermeket, annak nem kell magyaráznom semmit. Senki nem tud olyan igazán és önzetlenül szeretni, feltételek nélkül ragaszkodni, apró kezekkel szorosan ölelni, mint egy kisgyerek.
Kinek álltak az útjában, kit veszélyeztettek? Néhány évtizede, a hidegháború közepén a világhírű zenész, Sting megírta a Russians, azaz Oroszok című dalát, amelynek a refrénjében elhangzik: remélem, az oroszok is szeretik a gyerekeiket. Akarom hinni, hogy ez így van, mert ők is emberek, még akkor is, ha Putyin népszerűsége most is töretlen, akkor is, ha minden porcikám sikolt: aki szereti a gyermekét, az nem gyilkolja a másét. Sok ezer orosz ember vonul ki nap mint nap az utcára tiltakozni, tudva, hogy Putyinisztánban börtön jár érte.
Ezek azok a percek, amikor imádkozni sem sikerül, meggyilkolt gyermekek láttán az ember csak az öklét rázza tehetetlenül az ég felé. Nincsenek értelmes szavak, nem lehet megfogalmazni semmit, és egy pillanatra megkísért Jób könyvének sötét tanácsa: átkozd meg az Istent, és halj meg!
És ez talán a legfontosabb, amit meg lehet értenünk: az emberségnek nincs szüksége ideológiákra, semmilyen „lógiára”, vagy „izmusra”. Egyetlen vallás, filozófia, mozgalom sem sajátíthatja ki azt az elemi egyszerű erkölcsöt, amely elsősorban az embert látja mindenkiben. Sőt, igazából ez a mély empátia le is rázza magáról az okoskodások és szervezett tanok koloncát. Az emberség, amennyiben igazi, nem kér semmire se indokot, se magyarázatot, nem kezdi a mondatait úgy, hogy „Igen, de...” Egyetlen eredete az a belátás, hogy együtt és egyek vagyunk, és soha nem volt jó, amikor erről elfeledkeztünk.
