Egy vonóstriót és két oboatriót hallgathattunk meg Haáz Bence (oboa), Trombitás István (hegedű), Molnár József (brácsa), Zágoni Előd (cselló) előadásában.
Első műsorszámként J. B. Vanhal C-dúr oboanégyesét játszották. J. B. Vanhal (1739–1813) cseh származású klasszikus zeneszerző pályája Bécsben teljesedett ki. A zenetörténeti szakkönyvek termékeny zeneszerzőként tartják számon, akit életében értékelt a közönség és a kritika. A zeneszerző kamarazenélt J. Haydn-nal (1732–1809) és W. A. Mozarttal (1756–1791) is. De azt is megjegyzik, hogy a bécsi zenei klasszicizmus ezen két géniusza mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy Vanhal művészete mára kevésbé ismert. Az oboás négyes során meggyőződhettünk arról, hogy Vanhal gyakorlottan alkalmazta a klasszicista zeneszerzési szabályokat, és szép dallamokat komponált. A legnehezebb szólama az oboának volt, mivel többnyire az tolmácsolta a témát, míg a másik három zenésztárs a kíséretet látta el. Haáz Bence oboaművész tapasztalata és tehetsége folytán tökéletes tolmácsolást hallottunk.
Beethoven Esz-dúr vonóstriója gyönyörű és ismert alkotás, ahol a hegedű szólama a legnehezebb. A fiatal hegedűs igyekezett is minden technikai problémát megoldani.
A második mű után bekövetkezett áramszünet miatt úgy tűnt: meg kell elégednünk az addig eljátszott két művel. És akkor hirtelen megtapasztalhattuk a mobiltelefonok zseblámpafunkciójának áldásait. Az utolsó műsorszámot, Mozart F-dúr oboás né- gyesét az előadók úgy kezdték el, hogy a közönség néhány tagja – ha jól láttam, többnyire szakképzett hangszeresek – telefonjaik zseblámpáit a kottákra irányítva világítottak a kvartettnek. Szerencsére csak néhány másodpercet kellett ilyen rögtönzött körülmények között játszaniuk, mert az áramszolgáltatás helyreállt, és a szép Mozart-művet méltó körülmények között, jó előadásban hallgathattuk meg.
