A szavak azonban hűtlenek, cserben hagynak, amikor a legfontosabbat akarnánk megfogalmazni. A belső végtelen kifejezésére kevés a nyelv. Ezzel a tapasztalattal határhelyzetekben szembesül minden egyes ember: a legmegrendítőbb öröm és fájdalom nem megosztható. Dadog a legtanultabb ember is, amikor együttérzést kellene kifejeznie. Kialakultak bizonyos rítusok. Azt mondjuk, őszinte részvétem, és üresnek, kevésnek érezzük, mint ahogy az is. Mégis az egyetlen értelemmel és tartalommal bíró formula, amely pont rongyossá ismételt voltában hatékony.
A kialakult, használt, begyakorolt rítusok a maguk formalizált voltában a határhelyzetek egyetlen alkalmas kifejezői. Azért is vannak, mert ami a köznapokban banálisnak tűnik, a nagy átmenetek esetén az egyetlen működőképes formula lehet.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiószínpadán misztériumjátékot láttunk, éltünk meg február 13-án, a Jon Fosse Én vagyok a szél című drámáját feldolgozó, Tompa Gábor rendezte előadás során. Bár kezdetben sejtelmünk sincs, mi az alaphelyzet, mi történt/történik, a név nélküli Az egyik és A másik szereplő talán két ember, talán csak egy, talán mi magunk vagyunk. Szelíd, puha szavak hangzanak el. A minél árnyaltabb kifejezésmódra törekvés és annak állandó megbicsaklása azt jelzi, olyan élmények részesei lehetünk, amelyekben erősebbek a testi érzetek, az emlékek, az érzelmek, mint a szóbeli kifejezés. A csend honába tartunk, az együtt hallgatás, a közös levegővétel jobban kifejezi a közös tapasztalatot, mint a hozzáfűzhető magyarázat.
A lírai monológok, a párhuzamosan elhangzó gondolatok összekapcsolják a színen látható két férfit, bár Az egyik és A másik szereplő lehetne akár két nő, vagy egy férfi és egy nő. Viszonyrendszerük olyan dimenziót mutat, ahol már a nemi identitáson túl az általános emberi érzések mélységében/magasságában járunk. Az adott helyzetben, a kórházi szobában két férfi beszél, és körülöttük némán ott áll egy antik kar, modern angyalsereg, hat nő. A szöveg légiességét kiválóan ellensúlyozza az aprólékosan megtervezett helyszín, ami a kelet-európai intézmények szomorú sivárságát mutatja. De a málló festékű falon ikonok sejlenek fel, a linóleum mintha a hajnali felmosástól csillogna, ellentétben a nagyon kopott ággyal, éjjeliszekrénnyel, fűtőtestekkel. Az egyik szereplő tökéletes öltönyben, mezítláb, a másik befáslizva, illetve kórházi „felszerelésben”. Egy adott ponton mintha temetésére öltöztetnék őt is öltönybe az ápolónők, akik a következő jelenetben inkább orvosok, és mintha gyógyulásának örülnének. De értelmezheti őket a néző saját tapasztalatainak megfelelően az anyai, női princípium, a gondoskodás jelképeinek, a csendes kíséret, az egyik létállapotból a másikba átvezető lények megtestesítőinek. Akik Kháron ladikjára kísérik a lelket, akik a lázas gyermeken cserélgetik a hideg borogatást.
A víz, a levegő és a föld között utazik, halad, lebeg a két szereplő. Ezt értelmezhetjük a norvég Nobel-díjas szerző élettereként, alaptapasztalataként, de ebben a rituális drámában számunkra, mai kolozsvári nézők számára, akik talán még fényképen se láttuk Norvégia partjait, a vízen ringó csónakban lebegés, a kikötés apró mozzanatai, a feltámadó szél, a hullámok kölcsönzik az otthonosság érzését. Otthonos, megnyugtató közeget teremtenek a napi hajsza után, kikapcsolódásra alkalmas hétvégén, amely akár az örökkévalóságig nyúlhat.
Az előadás rituális jellegét az elhangzó puha, helyenként ismétlődő mondatok, a női kar mozgásvilága mellett a zene teremti meg, amely egyenértékű szereplő. Liturgikus zene ez, zsoltárok és bibliai szövegek latinul, női hangon. A ritualitást erősíti, megnyugtat, simogat és elkísér. Boros Csaba zeneszerző remek munkát végzett: a dallamok ismerősek, megnyugtatnak, elringatnak és hangsúlyoznak, pontoznak, eligazítanak, célba juttatják mindazt, amit látunk.
Ahhoz, hogy mindez harmóniába simulva a nézőt is vezesse a ringó hullámok, a könnyű vagy erősödő szél hátán a kikötőig, szükséges az előadás minden elemének tökéletes összhangja. Ami ezúttal megvalósul. Semmilyen látványelem, hang- vagy mozdulat nem sok, semmi sem öncélú, az egyensúly tökéletes. Az egyiket játszó Gedő Zsolt egészen új arcát, képességeit mutatja meg, szövegmondását áthatja az érzelmek teljes skálája. A másik, Farkas Lóránd az érettebb, az események követője, ő rezonál, tükröz, kérdezi a cselekvőt. Kettősük azért is kiváló, mert nézőként azt is gondolhatom, mindkettő én vagyok, énem egymással feleselő részeit látom, különböző korszakaim érzésvilága elevenedik meg. De megsejthetem azt is, milyen az eszményi barát, az alkalmazkodó családtag, aki nem vallat, hanem kísér, akármerre vezessen is az utam.
A női kar – Kali Andrea, Kató Emőke, Kicsid Gizella, Laczó Júlia, Pethő Anikó, Varga Csilla – tagjainak gesztusaiban, arcán felvillannak különböző ismerős viszonyulásmódok, amelyek együtt teljessé teszik az emberi színjátékot.
Aki mindezt olvasva arra gondol, hogy a nehéz, szomorú témákból elege van, és nem kíván a színházban is ezzel foglalkozni, annak azt mondom, a téma súlyossága ellenére az előadás nem fogja megterhelni, sőt segít feloldani a tabukat, segít feldolgozni a megrendítő veszteségeket, segít fogódzót és megnyugvást találni e valóban nehéz, ugyanakkor kikerülhetetlen téma kapcsán. Tompa Gábor maga is személyes vesztesége nyomán, felesége, Tordai Tekla emlékének ajánlja az előadást. A Gedő Zsolt szájából elhangzó „Eltűntem... Én vagyok a szél…” mondat felszabadult és felszabadító. Az előadás mint igazi liturgia eljuttat a feloldódásig, s talán a megváltásig is.
A darabot Domsa Zsófia fordította magyarra. Díszlet- és jelmeztervező Bocskai Gyopár. Mozgás: Györgyjakab Enikő. Fényterv: Groza Romeo. Korrepetitor: András Zsolt. Rendezőasszisztens: Képíró Dorottya. Előadás-vezető: Zongor Réka.
