Ravello – Città della musica... a Zene városa
(Borítókép: Teraszos építkezés, szőlőskertek a hegytetőn. A fotók a szerző felvételei)
Nem tudom, hogy a buszokkal, személygépkocsikkal, robogó motorbiciklisekkel szembejövő, ütközésveszélyes, kanyargós hegyi úton hányszor akadhatott el a lélegzetem a félelemtől, csak arra emlékszem, hogy sűrűn kértem a jóistent, érkezzünk már meg! Aztán, amikor végre célba értünk, a látvány szépsége rabul ejtett, és rögtön megértettem, miért is tartják Ravellót az Amalfi partszakasz egyik különleges szépségű városának, ahova a turistáknak szinte kötelező ellátogatni. Az is megvilágosodott számomra, hogy ezt a kis „földi paradicsomot” miért is választották ideiglenes lakó- vagy nyaralóhelyükké olyan hírességek, mint Giuseppe Verdi, Arturo Toscanini, Edvard Grieg, Igor Stravinsky, Federico Fellini, Barbra Streisand, Leonard Bernstein, Gore Vidal, és még sokan mások.
Panoráma a buszmegállóból
A városka büszke arra, hogy 1953-ban John Huston rendezésében itt készült a Beat the Devil (Ördögi kör) című film, amelyben az akkori katedrális előtti tér látványa a kávézókkal, és a Villa Cimbrone a „végtelenség teraszával” ma már filmkockákban megőrzött várostörténeti dokumentumszelet. A forgatás alatt a szövegíró Truman Capote, és a film szereplői – Humphrey Bogart, Jennifer Johns, Gina Lollobrogida, Peter Lorre – egy főtérközeli emeletes házban laktak, a ház falán egy márványtábla őrzi emléküket. A Piazza Duomo északnyugati sarkában elhelyezett emléktáblán a rendező John Huston képekkel is alátámasztott emlékei olvashatók: „Minden este, néha egész szombat estétől vasárnap hajnalig a szereplők és a kisegítő legénység pókert játszott. Amikor Truman és én nem dolgoztunk a forgatókönyvön, mi is a pókerasztalnál ültünk. Bogie (Humphrey Bogart, megj. K.G.) és én voltunk a főnökök. Fő áldozatunk Bob Capa (magyar származású fotográfus, megj. K.G.), a dokumentum- és reklámfelvételek készítője, és Truman volt. Nem sok pénzt kerestek a filmmunkából, és mi rendszeresen megkopasztottuk őket a bevételüktől.” (szabadfordítás K.G.)
Ravello története szorosan összefonódik az Amalfi Köztársaság történetével. A legenda szerint, Nagy Constantinus császár halála után néhány római patrícius elhatározta, hogy elhagyja Rómát és Konstantinápolyban keres új hazát magának. A Tirrén-tenger egyik ismeretlen kikötőjében hajóra szálltak – a fedélzeten voltak a Rufolo család tagjai is, akik szerepet játszottak a később kialakuló Ravello életében –, de nem jutottak messzire, ugyanis a hajó viharba keveredett és valahol a déli parton megfeneklett. Utasai „beleszerettek” ebbe a vad, sziklás vidékbe, és elhatározták, hogy a tengertől távolabb eső magaslaton telepszenek le, ahol védve lesznek a kalóztámadásoktól, így a mai Scala helyén várost alapítottak. Amalfi megerősödésével Scala is a fennhatósága alá került. Amikor a normannok meghódították az Amalfi Köztársaságot és saját dózsét is kijelöltek a köztársaság élére, az elégedetlen lakosság elhatározta, hogy visszaszerzi függetlenségét, és az általuk választott új dózsé vezetésével várost alapítanak a Monte Torello hegycsúcson, a Scalával szembeni szikla tetején. Az ellendózsét rebellónak, vagyis lázadónak nevezték, aminek Ravellóvá alakult későbbi formája a település nevét is megalapozta.
Ravello virágkorát a 11–12. században élte, amikor gyapotfeldolgozó műhelyeinek köszönhetően, szoros kereskedelmi kapcsolatot folytatott a Földközi-tenger számos kikötővárosával és Szicíliával. A város gazdag embereiről, „kikhez fogható ügyes kereskedők sehol sincsenek”, Boccaccio is említést tesz a Dekameronban. A 12–13. században a Rufolo család jelentős adományokkal segítette a katedrális megépítését, Nicola Rufolo pedig felépíttette azt a szépséges villát, amelynek óriáskertje immár szinte kilencven éve a Ravello Zenefesztiváloknak ad otthont.
A 14. századtól Ravello, az Amalfi partvidék többi városához hasonlóan elnéptelenedett, az otthonmaradt elszegényedett nemesi családok nem támogatták a művészeteket. A település „újra felfedezése” akkor kezdődött, amikor 1880 májusában, Richard Wagner, feleségével, (Liszt) Cosimával és Siegfried fiukkal néhány napra Ravellóba érkezett. Cosima naplójában említést tesz az itt töltött napok Wagnerre tett jó hatásáról, akit – a sok nyüzsgéssel telt nápolyi időszak után – a Hotel Cappucini teraszáról eléjük táruló panoráma teljesen elbűvölt, kipihente magát és visszanyerte életkedvét. Wagner Parsifal zenedrámájának komponálásakor a Villa Rufolo kertvilágából merített ihletet. Az ő emlékére, az első Wagner-fesztivált, a firenzei Maggio Musicale fesztivál mintájára, 1932-ben rendezték meg a Villa Rufolo Belvedere-kertjében megépített színpadon.
Az április elejétől november közepéig tartó Ravello Zenefesztiválok fő helyszíne a Villa Rufolo, de a város különböző pontjain, így a dóm téren és a székesegyházban is tartanak hangversenyeket. A fesztiválon a nápolyi Teatro di San Carlo művészeti vezetésével az olasz zenei élet híres múlttal rendelkező, de fiatal zenekarai is fellépnek. Műsorukban az egyetemes zenetörténet kiemelkedő alkotásai, valamint az olasz nemzeti és kortárs művek szerepelnek, de figyelmük kiterjed a jazzre, kamara- és filmzenére, táncra és tudományos előadásokra. Valójában Ravello a Città della musica, azaz a Zene városa megtisztelő jelzőt is az évente megrendezett, tavasztól őszig tartó zenefesztiválnak köszönheti, amellyel a város Európa-, sőt mondhatni világszerte megalapozta hírnevét.
A település kis főtere csendesnek tűnt, azt hittem, hogy ott csak gyalogosok sétálnak, így körül se néztem, éppen csak megálltam, hogy egy csellistát ábrázoló köztéri szobrot lefényképezzek, amikor egy indulatos férfihang a hátam mögött hirtelen felbukkanó motorbicikliről azt kiáltotta, hogy signora, signora!, és abban a pillanatban egy erős kar már odébb is lökött. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem gázoltak el, azután, mint akik jól végezték dolgukat, amilyen hirtelen jöttek, úgy el is tűntek. Én reszkettem, mint a falevél, Bori sápadtan meg se tudott szólalni, Szabolcs ijedtében tücsköt-bogarat rám hordott… de sikerült a fénykép!
A csellista - köztéri szobor
Ijedtségünket a dóm tér Al San Domingo teraszán egy jéghideg sörrel és egy espressóval próbáltuk „orvosolni”. Tőlünk nem messze, a fedett színpadon az erősítést próbálgatták beállítani a javában zajló Ravellói Zenefesztivál esti szabadtéri koncertjére. Különben egész nyáron a város minden pontján klasszikus zene szól, Ravello természeti csodáira is részben a zene által figyelt fel a turistavilág.
A Piazza Duomo impozáns műemléke, a 11. században épült barokk és román stílusjegyeket őrző Duomo. A székesegyházat a város védőszentjének, Szent Pantaleonnak a tiszteletére emelték, akinek megszilárdult vérét a baloldali kápolnában őrzik ampullában. Úgy tartják, hogy a szilárd halmazállapotú vér a szent ünnepnapján (július 27-én) cseppfolyósodik – hasonlóan a nápolyi San Gennaro vértanúhoz fűzött hiedelemhez, csak itt elmarad a „jövendölés” része –, és ilyenkor a lakosság nagy ünnepséget szervez. A dóm érdekessége a szószék – amelyet a gazdag Nicola Rufolo és neje ajándékozott a templomnak –, csavart törzsű, gazdagon díszített márvány tartóoszlopai hat éhes szájú oroszlán hátán nyugszanak. A fesztiválok alatt a dóm orgonáján több koncert is elhangzik.
A dóm bejárata - részlet
Időszűkében voltunk, hiszen már rég elütötte a delet az óra, amikor elindultunk, hogy Ravello kulturális és természeti szépségeivel megismerkedjünk. Azt tudtuk, hogy a Villa Rufolót nem szabad kihagyni, habár jó lett volna a Villa Cimbronét, a másik romantikus csodát is felkeresni, már csak azért is, mivel az a hely a 11.században épült, egy mediterrán növényzettel sűrűn benőtt 8 hektáros sziklás gerincen. A hely akkori neve Cimbronium volt – innen örökölte a villa is a nevét –, ahol ma az 5 csillagos Cimbrone Villa szálloda várja vendégeit. Nem is annyira a fényes szállodára lettem volna kíváncsi, mint a 365 méter magasan fekvő, „végtelenség teraszaként” emlegetett hatalmas kertre, ahonnan, azt mondják, egész Itália legcsodálatosabb kilátása tárul eléd. A villához persze kis pikáns történet is fűződik, ugyanis Greta Garbo, a híres amerikai filmsztár itt bújt el a világ szeme elől szeretőjével, Leopold Stokowskival, a világhírű karmesterrel.
Mivel mind a két villát a hatalmas kertekkel nem lett volna időnk bejárni, választanunk kellett, hiszen még hátra volt a napból az út vissza Amalfiba és onnan Sorrentóba, itt maradni pedig, azt hiszem egy évi gyűjtött pénzünk sem lett volna elég. És mi a Villa Rufolót választottuk, a Dóm-térről ugyanis csak néhány lépésnyire volt a bejárata. Ennek a villának is megvan a maga leírhatatlan varázsa, arról nem is beszélve, hogy zenészekként nem is hagyhattuk ki sem a „Klingsor varázskertjét”, sem a zenefesztivál panorámájáról (is) híres színpadát. Így hát, a nagy hőségtől elcsigázva, de kíváncsian indultunk el a Villa Rufolo szépségeit megcsodálni.
Villa Rufolo - színpad és kilátás a tengerre
Az arab, szicíliai, és normann építészeti elemekkel tarkított családi rezidencia nagy része Nicola Rufolo ideje alatt épült a 13. század második felében, a család kihalása után a skót származású Francis Neville Reid vásárolta meg, aki Michele Ruggiera vezetésével restauráltatta. Az épületegyüttes központját egy udvar köré csoportosuló összefüggő épületsor alkotja, de a nagy területen vannak elszórtan is épületek.
A gótikus stílusú, sárga és szürke tufaszegéllyel díszített Torre d’Ingresso bejárati toronynál „természetesen” először elő kell venni a pénztárcát, hiszen ingyen semmit a szemnek! Ha jól emlékszem, 8 eurót fizettünk. A Chiostro kolostorépülethez egy boltíves árkádokkal körülvett mór stílusú udvar tartozik. Az épületegyüttes legrégebbi és legmagasabb része a háromemeletes, 30 méter magas Torremaggiore, vagyis az impozáns nagytorony. Ma különálló épület, amely a renoválás óta vaskorlátokkal és spirálisan felfelé haladó lépcsősorral, üvegfalakkal ellátott modern belsővel rendelkezik, múzeumában az egykori Villa Rufolo történelmi-építészeti emlékei láthatók. Ablakain kinézve, és a tetőről olyan kilátás nyílik a tengerre, hogy azt hiszed, szélesvásznú színes filmet nézel.
A Torremaggiore
Régen a nagytoronyhoz kapcsolódhatott a Sala dei Cavalieri, a Lovagok terme, ahol ma kamarakoncerteket tartanak. Az idei Ravello Zenefesztivál hét éjféli kamarazene-koncertjére is itt került sor. Sétánk közben is Mozart kvartettek hallatszottak a kertben, igaz, nem élő koncert formájában, csak felvételről, de a csendes kamaramuzsika tökéletesen illett a bódító virágillatú kert mesebeli hangulatához. A Lovagok terme alatt terül el a kétszintes kert, amelyben úgy érzed magad, mintha egy millió színben pompázó csodaországba kerültél volna. A Neville Reid megbízásából kialakított kertben, az égig magasodó pálmafák és mandulafenyők, ápolt gyepek és sövények között, a kertben kiskertet látsz, a számtalan mértani pontossággal megtervezett gruppokban, a virágformájú ágyásokban százszínű petúnia, sárga és narancsszínű bársonyvirág, piros, fehér, rózsaszín és kék rózsameténg, sokszínű nebáncsvirág, fehér és piros leander, különböző színű hortenzia. A lugasokban lilaakác, murvafürt, tölcsérjázmin, fukszia, folyómuskátli, és még ki tudja hány féle „nevüket nem tudom”-szépség…romantikus hely, álomkert.
A Villa Rufolo - kertrészlet
A komplexum körüli romos terület az Il Pozzo (a kút) körüli bozótos cserjékkel, egzotikus növényekkel benőtt kertjében találta meg Wagner azt az ideális színpadi képet, amely addig csak dús fantáziájában létezett, és amelyet végül is a Parsifalban a Klingsor varázskertjének kialakításában felhasznált.
A park legszebb része a Belvedere, a kertek fölé emelkedő színpadával, ahol a fesztiválok hangversenyei zajlanak. A színpad teraszos nézőtere a 15 méteres sziklafalon átnyúlva szédületes látvány, azt az érzést kelti, hogy a semmiben lebeg. Francesco Paolantoni filmszínész szerint „ez nem színpad...egy felhő az égen, amelyre az angyalok támaszkodnak". Onnan végighallgatni egy nyári hangversenyt és közben a Salernói-öbölre nyíló panorámában gyönyörködni, felér egy álomvilággal.
A Belvedere kertjeiből rövid út vezet az alsó kertbe és arra a kis teraszra, ahonnan egy ősi fenyőfa árnyékában Ravello emblematikus Chiesa dell’Annunziata, az Angyali Üdvözlet templomának két kupolája látszik. A távolban a Lattari-hegység a Salerno-öböl kék vízével „csókolózik”…hihetetlen látvány, amelyről Gore Vidal amerikai író, aki hosszú ideig élt Ravellóban, így írt: „A világ legszebb látványa, amelyet valaha láttam, az, amelyet otthonomból kinézve csodálok egy fényes téli napon, amikor az ég és a tenger annyira élénkkék, hogy nem lehet megkülönböztetni őket egymástól.”
Hosszú, kimerítő napunk volt, hiszen a „Divina Costiera – Isteni Partvonal” két gyöngyszemét, Amalfi és Ravello városkákat rövid idő alatt kellett megcsodálnunk, hogy a veszélyesen kígyózó hegyiúton még a késő este beállta előtt visszatérhessünk „főhadiszállásunkra”, Sorrentóba, majd másnap reggel indulás haza, a mi „kincses városunkba”, Kolozsvárra.
Minden szépnek és jónak egyszer vége szakad, még az álomvakációnak is! A valóvilág álompillanatainak gyönyörű emlékével intek búcsút a canzonetta, pizza, espresso és limoncello hazájának! Isten véled öreg Nápoly, félelmetes-gyönyörűséges Vezúv, ókori romváros – Pompeji, citromillatú ékszerváros – Sorrento, álmok szigete – Capri, Amalfi-part „királynője” – Positano, tengerpart gyöngyszeme – Amalfi, és Isten véled Ravello – Città della musica …
Epilógus
Van nekem egy szomszédom, zeneszerető, igazi komoly úriember, talán egy kicsit hipochonder, ugyanis mindig fájlalja valamijét, mondhatnám úgy is, hogy vállán hordozza a világ fájdalmát. A minap a buszmegállóban találkoztunk össze, nyaralás után lebarnult, kisimult arccal, széles mosollyal köszöntött, és boldogan gesztikulálva énekelni kezdett: O bella ciao, ciao, bella ciao! ... Csak nagyot néztem, mennyire meg tudja változtatni az ember lelkületét egy mediterrán vakáció! És most már azon sem csodálkozom, hogy nap mint nap miért énekelem Dean Martin That’s Amore nagysikerű slágerével: „Vita bella!” …szép élet!
VÉGE
