Capri, az álmok szigete
(Borítókép: Várakozó turisták a Kék-barlang előtt. A fotók a szerző felvételei)
Sorrentóból Capriba, az álmok szigetére korán reggel, emeletes hajóval indultunk el a Marina Piccola kikötőből. Az út alatt úgy belefeledkeztem abba a gyönyörűséges látványba, ahogyan a felkelő nap millió kis fénysugárral csókolta a tenger vizét, miközben a hajó fehér hullámokat korbácsolva haladt a kék mindenségben, hogy észre sem vettem és már meg is érkeztünk Capri szigetének Marina Grande kikötőjébe.
Marco, az idegenvezetőnk idejében rendelkezett, hogy egy motoros bárkával eljussunk a Grotta Azzurrához, a sziget leglátványosabb barlangjához. A Kék-barlangba bejutni! – ez volt a fiam régi álma. Én csak képekről és filmen láttam azt a kék csodát, ami bent a barlangban várja a látogatót. Mindenképpen adrenalinszintet megemelő kaland – sok embernek az utolsó percben száll inába a bátorsága, és inkább be se megy –, de kihagyhatatlan! Bori sem igazán vágyott erre a kalandozásra, utazás előtt egyre azt hajtogatta „na, én ezt kihagyom”, de végül mégis – már csak a Szabolcs kedvéért is – „kötélnek állt”, és bár utólag nem bánja, hogy a nagy kalandnak mégis részese volt, még ma is, amikor rágondol, görcsbe szorul a gyomra.
A mintegy 50 méter magas barlang nyílása lesüllyedt a tenger szintje alá, így a kicsi és szűk bejáraton csónakkal viszik be a látogatókat az erre szakosodott profi evezősök, de csak olyan napokon, amikor a tenger csendes, és a víz állása nem emelkedik. A napfény a tengerszintre verődik és a fénytörésnek köszönhetően, a barlang vizében és mennyezetén is visszatükröződik, ettől lesz csodálatosan csillogó, áttetsző azúrkék a barlang vize. Egyszerre csak négy-öt csónak fér el a barlangban, ezért megtörténik, hogy órákat kell várni az élményre.
Grotta Azzurra - A Kék-barlangban
Bár torkomban dobogott a szívem, de a motoros bárkáról a csónakos segítségével egy pillanat alatt a négyszemélyes kis csónakban találtam magam. A tenger hullámain himbálózó csónakban azonnal le kell feküdni, ha a barlang szájánál nem akarsz összeütközni a sziklafallal. A nagy izgalomban, a karomat így is a csónak párkányán felejtettem, szerencsére a csónakos időben kiáltotta: „tuo braccio, tuo braccio” (a karod, a karod), különben porrá zúztam volna. Borival úgy feküdtünk egymás mellett, mint két sápadt szent, Szabolcs egy darabig „hősködött” a csónak orrában, de a barlang szájánál végül ő is „megadta” magát. Ki tudja, hogy évtizedek óta a csónakos hányadszorra hajolt meg a barlang szája előtt, de ahogyan bent, a hegyüreg ölében többször is kérdezte, szeretjük-e, tetszik-e, rajta is ugyanazt a gyermeki csodálatot éreztem, amit én a legelső pillanatban. Álomszép… csodálatos… gyönyörűséges! – tört fel a lelkem mélyéről a meghatódott felismerés, valahogy ilyennek képzelhettem el annak idején János vitéz és Iluska Tündérországának „kék tavát”.
Volare, oh, oh, e cantare, oh, oh, oh, oh... O, sole, o sole mio, Sta ‘nfronte a te! Sta ‘nfronte a te… visszhangzott a barlang a csónakosok énekétől, miközben a látvány egyedisége lenyűgözött, s bár a bent töltött idő nem volt több néhány percnél, az élmény azonban életre szóló. Csak akkor fogtam fel igazából, hogy milyen adrenalindús kalandban volt részem, amikor a kis csónakból négy erős férfikéz visszarepített a motoros bárkára, és megszólalt a fiam: „Büszke vagyok rád, anyum! Tudd meg, kicsit tartottam tőle, hogy sikerül-e neked?” Ez a kaland megtanított arra, hogy ha az ember szívből és nagyon akar valamit, akkor minden lelki és fizikai erejét összeszedi, és megteszi, amire vágyik. Most nem adnám magam – ahogy mondani szokás – egy vak lóért sem!
Amikor újra talajt éreztünk a lábunk alatt, a sziget nyugati részére Anacapriba indultunk, ahol azt mondják, valamivel olcsóbb az élet, mint Capriban. A település központja 275 méteres magasságon fekszik, ahova merészen kanyargós, szűk úton haladt a kis busz, és minden „életveszélyes” kanyarnál jó előre dudált, hogy ha szemből jön valami jármű, vezetője legyen óvatos, nehogy összeütközzünk. Ez különben nemcsak Caprin, hanem az egész Sorrentói-félszigeten és az Amalfi-partszakaszon szabály, mivel a hegyi utak olyan keskenyek, hogy alig fér el két autó egymás mellett. De a sofőröknek meg se kottyan, ők már azt hiszem becsukott szemmel is elvezetik a járműveket. Marco, az idegenvezetőnk közben olaszul, spanyolul és angolul „tolta” a szöveget sok érdekes információval, humorosan, viccekkel fűszerezve.
Anacapri legmagasabb pontja a Monte Solaro, ahova libegővel körülbelül negyedóra alatt lehet feljutni. Ha le tudod győzni a magasságiszonyodat, akkor, ahogyan a libegő lassan halad a pályán felfelé, és alattad a mélyben szobrokkal díszített csodás kertek, tövises kapricserjék, citrom-, narancs-, olajfák, és a messziről virító azúrkék tenger olyan látványt nyújt, amit nem egykönnyen felejtesz el. A Monte Solaro-tetőről pedig olyan panoráma tárul eléd, amilyent csak filmekben lehet látni. A teraszon egy erős espresso és egy sör erejéig megpihentünk, a tájjal nem tudtunk betelni, rengeteg fényképet készítettünk, így a hideg és szürke téli napokban is napfényt és tengert varázsolva tudok majd emlékezni, nosztalgiázni.
Anacapri - Monte Solaro
A sziget keleti része Capri, ahol minden lépésnél a luxustól, a drágaságtól tátva marad a szád. Marco viccesen „óva intett”, mondván, hogy ott, ha csak megállsz egy kirakat előtt bámészkodni, már az is 50 euróba kerül, ha pedig kézbe fogtál egy ruhadarabot vagy cipőt, máris 100 eurót fizetsz. Nevettünk, de elég fanyar mosollyal.
Capri központja a Piazzetta, itt tornyosul a tenger irányába mutató római számlappal ellátott nagy méretű órával a városháza, amelynek udvarán az ásatások alkalmával a római kori Villa Augustea romjaira találtak. A központban egymást érik az elegáns kávéházak, a világ legmárkásabb ékszereit, óráit, parfümjeit és ruhakollekcióit kínáló „patikatisztaságú” üzletek, a szobrokkal gazdagon díszített magánvillák, a nyaralók, luxushotelek, képzőművészeti minigalériák. A csillogó kirakatok mögül a legfinomabb fagylaltok és péksütemények csábítják a járókelőket. A szűk utcákon millió turista nyüzsög, a levegőben szőlő-, citrom-, narancsillat száll, mindenhol rád mosolygó sokszínű tölcsérjázmin, piros, sárga, rózsaszín hibiszkusz, hatalmasra nőtt begóniák, ciklámenek, kaktusz- és pálmafajták, díszcserjék adnak élő „keretet” a zsúfolt városnak – és még mi minden, amit én nem is ismerek!
Köztéri szobor Capriban
Csak azt sajnáltam, hogy túl gyors volt az iram, én pedig szerettem volna mindent aprólékosan megcsodálni, néha le-lemaradtam, amiért kaptam is az orromra! A város nagy forgatagában egyre az előttem haladó Szabolcs és Bori napellenzős kalapját követtem, néha mégis elrabolta figyelmemet egy-egy szép látvány, és teljesen megfeledkeztem magamról. Ilyenkor jött a részben megérdemelt fejmosás, de be kellett látnom, hogy mivel a mobiltelefonom „bedöglött”, azaz csak fényképezni akart, „beszélni” nem, kínos lett volna, ha elvesztődöm a nagy sürgés-forgásban és órákig kell keressenek. Mégis megtörtént, hogy amikor a kikötőtől nem messze lévő kis téren megpillantottam az egyik ház falán egy szegre tűzött piros-fehér-zöld kokárda és szalag szomszédságában a Piazza Martiri d’Ungheria 1956 feliratos táblát… egy pillanatra lecövekeltem a meglepetéstől, és ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy szem elől tévesszük egymást. Rossz pénz nem vész el, gondoltam, és néhány izgalmas-ijedt másodperc után meg is találtak…
A sziget egyik természeti kincse a Giardini di Augusto, azaz Augustus császár kertjei, védett mediterrán növényzetű park, amelyet egy euróért lehet megcsodálni. A városvezetés kérése csupán annyi, hogy ne tépjen senki virágot, ne tépázza meg a fákat, és tartsa tiszteletben a kert tisztaságát és csendjét. Sajnos, vannak emberek, akiket nem hat meg sem a szépség, sem az illedelmes kérés. Egy igen hangosan, de nem tudom milyen nyelven beszélő turistacsoportnak ugyanis épp a park színes majolika hátas padján kellett a papírból előszedett elemózsiáját elfogyasztania… meglehet, nem tudtak olvasni, vagy nem akarták megérteni a városi tanács kérelmét. Pedig volt mit nézni az égbe nyúló pálmafák, virágzó kaktuszok, muskátlik, dáliák, zöldbe öltözött cserjék, göcsörtös törzsű fák árnyékában, a pompás szobrok társaságában, és a csendet is jó lett volna hallgatni egy ilyen „földi paradicsomban”.
Kilátás Augustus kertjéből a Faraglioni sziklák felé
A kert közepén lévő minitóban fényes levelű sárga tavirózsák között aranyhalak úszkáltak, a kerek medence közepén egy stilizált óriáskagylón Semiramis Zorlu 1997-ben készült Afrodite a Capri szobra. A botanikus kert teraszáról a sziklafalba kapaszkodva, másfél kilométernyi hosszú, fenyőfákkal és mediterrán bozóttal körülvett szalagszerű kőút, a Via Krupp vezet le a 100 méter mélységbe, a Marina Piccola partjára, strandjaira. A magasból, a teraszosan ereszkedő szerpentinútról lélegzetelállítóan szép kilátás nyílik a Tirrén-tenger azúrkék vizén himbálózó hajókra, bárkákra, jachtokra, a Capri szimbólumaként ismert Faraglioni hármas sziklára, amelyből a Faraglione di Terra (109 m) a legmagasabb, és csak ez kapcsolódik a szigethez, a középső a Faraglione di Mezzo (81 m), amelynek közepén egy 60 méteres galéria húzódik, és a szigettől legtávolabbi a Faraglione di Fuori (104 m). Itt él a Lacerta coerulea faraglionensis, a sziklák „bennszülött” kék gyíkja. Mivel az ókori feljegyzések szerint a Capri szigetén és feltehetően a Faraglioni-sziklák tetején gyújtott messzire világító tüzekkel a közeledő hajókat zátonyveszélyre figyelmeztették, a sziklák nevét egyesek a pharoszi világítótoronnyal hozzák kapcsolatba.
Semiramis Zorlu: Afrodita a Capri
Mint akiknek nem volt elég a sok aznap látott szépség, elváltunk a Marco vezette csoporttól, és csak egy későbbi hajóval mentünk vissza Sorrentóba. Kora délután beneveztünk egy sziget körüli hajóútra: újból üdvözöltük a Kék-barlangot, ahol több tíz hajón turisták százai várakoztak a kék csodára, elhaladtunk az 1867-től működő Punta Carena világítótorony előtt, majd néhány pillanatra pompás színek ejtettek foglyul a Grotta Verde, azaz a Zöld-barlang nagyon alacsony bejáratánál.
Ide csak a nap sugarai jutnak be, és a tenger fenekéről visszaverődve a tenger vizét smaragdzöldre festik, innen a barlang neve is. Áthajóztunk a Faraglioni középső sziklájának a „csók kapujaként” is emlegetett „alagútja” alatt, ahol nemcsak kötelező, de a hajó fedélzetéről el is hangzik a szerelmespárokat buzdító „csókra fel!” Egy pillanatra sajnáltam, hogy már rég elmúltam húszéves, így hiábavaló a felszólítás! Néhány percre megálltunk a Grotta Bianca, azaz a Fehér-barlang bejáratánál, ahol a sziklában, akinek van egy kis képzelőereje, az imádkozó Szűz Mária természet alkotta, fehér mészkőszobrát láthatja. A körút végén visszaértünk a Marina Grande kikötőbe, ahol várt az emeletes hajó, hogy sötétedésig visszavigyen Sorrentóba, a citromillatú ékszervárosba.
A "csók kapuja"
Kalandokkal teli, szép nap volt! Marco szerint az volt a nyár addigi legforróbb napja – igaz, a hajókázás közben a tenger habjainak hűs párája enyhített a hőérzetünkön –, de szerintem az átélt izgalmak is „forró” helyzeteket, pillanatokat szültek. Álmaimban még most is gyakorta érzem, hogy forrón süt a nap, és himbál a hajó a tenger azúrkék vizén…
