Gyászol a magyar futball: elhunyt az olimpiai bajnok, Fazekas László
Fazekas, Garaba, Törőcsik, Nyilasi, Kiss – most is sorolom a magyar válogatott játékosait az 1980-as évek elejéről, amikor a meccseket a román tévében nem tudtuk nézni, ám a rádióközvetítések során figyelemmel követtük. Persze, amennyiben sikerült elkapni a megfelelő hullámhosszon a Kossuth Rádiót. Emlékszem, sokszor be-bezavart egy másik adó, néha „elment” a hang, máskor „csak” sercegett. Ám aki drukkolt, annak mindez nem számított. Egyik kedvenc játékosom éppen Fazekas László volt, aki hosszas betegség után május 6-án, szerdán hunyt el.
Valószínű, nem egyedül vagyok azzal az érzéssel, hogy leginkább arra emlékszem, amikor Fazekas az 1981-es magyar–román világbajnoki selejtezőmérkőzésen lőtt gólt Vasile Iordache kapujába. Sokunk számára az volt a legemlékezetesebb gólja, amelyet a magyar címeres mezben ért el, holott válogatott góljainak száma a húszat is meghaladta. A mérkőzést különben éppen 45 éve rendezték, 1981. május 13-án.
A Budapesten született támadó 1965-ben mutatkozott be az NB I-ben az akkori Újpesti Dózsa színeiben, ahol hamar alapemberré vált. Az 1970-es évek legendás újpesti csapatának meghatározó tagjaként kilenc bajnoki címet nyert, és 408 élvonalbeli mérkőzésen 252 gólt szerzett.
Fazekas a magyar futball egyik legeredményesebb szélsője volt. Az 1979–1980-as idényben 36 találatig jutott, amivel megszerezte az európai Ezüstcipőt. Pályafutása végén Belgiumban szerepelt, a Royal Antwerpen és a Saint-Truiden játékosaként is közönségkedvenc lett.
A válogatottban 1968 és 1983 között szerepelt, tagja volt az 1968-as mexikóvárosi olimpiai bajnok magyar csapatnak. Részt vett az 1972-es Európa-bajnokságon, valamint az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon is. Ez utóbbihoz külön emlékem fűződik – természetesen Fazekas Lászlóval a „főszerepben”.
A spanyolországi vb-n egy csoportba kerültünk Belgiummal, Argentínával és Salvadorral. Az első meccset éppen a közép-amerikai csapat ellen vívtuk, a román tévé pedig akkor sem közvetítette az eseményeket. A kolozsvári szurkolók egy része – ahogy például a Forma–1-es közvetítések során is – a strekk (azaz a vasútvonal) környékén lakó ismerősökhöz ment meccset nézni. Ott ugyanis lehetett fogni a sporteseményeket közvetítő magyar közszolgálati adót. Mások a Bükkbe kirándultak, s akinek volt autója és kicsi fekete-fehér sporttévéje, az vitte magával a sportszerető barátokat is.
Édesapám is meccsnéző útra kerekedett akkor este, én pedig mondtam neki: olyan jó csapatunk van, hogy Salvadort legalább öt góllal győzzük le. „Bár igazad lenne – válaszolta, majd nagyvonalúan hozzátette –, ahány gólt rúgunk, annyi csokit veszek neked”. A mérkőzés későn kezdődött, kisgyerekként hamar ágyba bújtam, de mondanom sem kell, hogy másnap reggel a következő kérdéssel keltem fel: hány gólt rúgtunk Salvadornak? Leesett az állam, amikor meghallottam, hogy tízet rámoltunk be a kis Salvadornak (a vb-n azóta sem rúgott egyetlen ország sem tíz gólt). A tízből pedig kettőt Fazekas László szerzett – úgyhogy részben neki is köszönhetek két csokit olyan időszakban, amikor a kommunizmus miatt már a csokoládé is hiánycikknek számított.
Visszavonulása után a magyar válogatott játékos edzőként dolgozott tovább Belgiumban, később Spanyolországban élt. Magyarországon csak egyszer vállalt munkát, a kilencvenes évek közepén Mészöly Kálmán szövetségi kapitányt segítette a válogatottnál.
Az elmúlt években súlyos izomsorvadásos betegséggel, ALS-sel küzdött.
Fazekas László a magyar labdarúgás egyik ikonikus alakja volt, akinek neve örökre összeforrt az Újpest sikerkorszakával, de a válogatottal is emlékezetes mérkőzéseket játszott abban az időszakban, amikor nem volt kérdés, hogy a magyar csapat kijut-e a világbajnokságra.
Az élők sorából eltávozott futball-legendától egykori csapattársai is megrendülten búcsúztak. Garaba Imre, korábbi 82-szeres válogatott így emlékezett rá: „túl volt a harmincon, amikor a válogatottban csapattársak lettünk – addig távolról csodáltam a játékát. A Honvéd–Dózsa rangadókon nem bántam, hogy a szélen játszott, én pedig középen, mert nem lett volna könnyű leszerelni… Persze, kísérletet tettem volna rá. Előttem van, hogy a tatai edzőtáborban megy a cicázás, Fazekas Laci és Törőcsik Andris nemcsak arra figyelt, hogy aki középen van, ne érje el a labdát, inkább egymást akarták megtréfálni, úgy adni a labdát, hogy a másik ne tudja továbbtenni, és bekerüljön középre. Elképesztő technikai bemutatók voltak e kis játékok is. Zseniális labdarúgó volt, az egyik legjobb, akivel együtt futballozhattam. Mérkőzéseket volt képes eldönteni, elég csak az 1981-es, Románia elleni hazai mérkőzést említeni.”
Kiss László 33-szoros válogatott így fogalmazott: „dohányoztam, amikor Tatán szobatársak lettünk: szótlan fiú volt, és csak annyit mondott, Laci, tíz évvel idősebb vagyok, itt bent nincs cigaretta. Ennyi elég is volt, le is szoktam gyorsan, és ezért hálás lehetek neki. Ha kérdezték, kivel szerettem leginkább futballozni, őt említettem, mert racionális volt, abban az értelemben, hogy mindig azt tette, amire az adott helyzetben szükség volt. Cselezett jobbal, passzolt ballal, közelről vagy távolról lőtt mindkét lábával. Az oslói vb-selejtezőn a jobb szélen küzdött a védővel, róla ment ki a labda, de olyan meggyőzően mondta a partjelzőnek, hogy az ellenfél ért bele, hogy szögletet kaptunk, és abból egyenlítettünk – benne volt a futballban a nélkülözhetetlen csibészség. A nyolcvankettes vb-selejtezőin és a világbajnokságon futballozhattunk együtt, ez örök emlék nekem. Fazekas László sohasem volt sérült, mindig ugrattuk, olyan vékony a combja, lehetetlen, hogy izomsérülése legyen…”
FAZEKAS LÁSZLÓ (1947. OKTÓBER 15. – 2026. MÁJUS 6.)
• Válogatottság/gól: 92/24 (1968–1983).
• Játékos-pályafutása: Újpesti Dózsa (1965–1980), Royal Antwerpen (belga, 1980–1984), Saint-Truiden (belga, 1984–1985).
Sikerei: olimpiai bajnok (1968); 2-szeres vb-résztvevő (1979, 1982); BEK-elődöntős (1974); VVK-döntős (1969); 9-szeres magyar bajnok (1969, 1970, 1971, 1972, 1973, 1974, 1975, 1978, 1979); 3-szor Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1969, 1970, 1975); 3-szor magyar gólkirály (1976, 1978, 1980); európai ezüstcipős (1980); az Év magyar labdarúgója (1970).
