Aki oly sok „derült órát” szerzett kortársainak

1847. január 25-én az egykori Alsófehér megyében, egyesek szerint Tövisen, mások szerint a közeli Kissolymoson született, ahol édesapja néptanítóként működött. Következésképpen olyan környezetben nevelkedett fel, amelyben közvetlen alkalma volt megismerkedni a magyar és román nép egymásrautaltságával, de ugyanakkor a felülről szított kíméletlen gyűlölködéssel is. A nagyenyedi Bethlen kollégiumba kerülve, Herepey Károly, a 48-as honvéd, a későbbi jeles tanár és régész volt rá különös hatással. Szülei eredetileg ügyvédnek szánták, ő viszont 1868-ban felcsapott színésznek és még azon évben Molnár György budai színigazgató társulatához csatlakozott, majd Timár Endre társulatával a Nagyalföldön szerepelve, a vándorszínészek keserű sorsának is részese lett. 1875-től aztán, 29 éven át, a Népszínház egyik oszlopos tagja, amelynek színpadán – saját állítása szerint – ő énekelte első ízben a Kossuth-nótát 1893. február 26-án.

1904 végén azon szándékkal mondott búcsút a színháznak, hogy majd Nagyenyeden telepszik le, viszont a helybeli Közérdek című lapban megjelentetett cikksorozatán kívül semmi sem jelezte, hogy e város lakója lett volna. Budapesten halt meg 1914. január 3-án. Ez alkalommal az enyedi lap eképp méltatta színészi pályafutását:

„Solymosi Elek abban az időben amikor a népszínházat megnyitották, egyike volt azoknak a jeles művészeknek, akik ama műintézet számára gyorsan és véglegesen elhódították a közönséget. A művészek társaságának legfőbb tagjai akkoriban ezek voltak: Blaha Lujza, Tamássy, Kassay, Hegyi Aranka, Küri Klára, Komáromi Mariska, és ezek között fényes helyet foglalt el Solymosi, ki egyaránt nagy sikerrel működött az operettben és a szavalóművészetben. Vége-hossza nem volt a tapsnak, amikor ő játszott. Szép, külső megjelenése, átgondolt alakításai, komikuma mindig nagy hatást keltettek, és mikor megvált a színháztól, el sem képzelhették, hogy miképp fog a műsor fennállani nélküle. Egy évet városunkban is töltött s rendes munkatársa volt a Közérdeknek, de a fővárostól végképp megválni nem tudott. 1905-ben lapunkban hossszabb sorozatú tárcacikkei jelentek meg Egy komikus naplójából címmel. Színészi iskolát nyitott, melyben tőle és a mellette segédkező tanároktól alapos és sikeres oktatást nyertek eléggé számos tanítványai. Ez időben több művészeti és esztétikai értekezéssel lépett a nyilvánosság elé és az értekezéseket külön könyvekben is kiadta. Adja meg az Ég az örök nyugalmat annak a derék embernek, aki míg élt, oly sok műélvezetet és oly sok derült órát szerzett kortársainak!”

A magyar–román megbékélésen munkálkodott

A továbbiakban életpályájának azon kevésbé ismert vetületét ragadom ki, mely által a magyar és a román nép megbékélésén és kulturális együttműködésén munkálkodott. És ezirányú tevékenysége annál inkább figyelemreméltó, mivel Solymosi a magyar–román ellentétek egyik hajdani központja, Alsófehér vármegye szülöttje, vagyis arról a vidékről származott, ahol a szabadságharc emléke még évtizedek múltán is elevenen élt a család emlékezetében. Ebből kifolyólag románbarát beállítottságának eképp adott hangot közzétett naplójában: „A magam részéről a múltban nem tettem egyebet, mint szerettem a románságot. Őszintén szerettem, kisugárzott az minden szavamból, minden tettemből, minden gondolatomból. De hogyisne? Hiszen 1848-ban édesapámat meg akarta ölni a velünk szemben lakó magyar paraszt – Székely István – kivel atyám mindig csak jót tett, s megmentette az életét egy román szolgalegény – Ciungan Todor – akivel az atyám soha semmi jót sem tett”.

Majd így folytatta: „A magyar nemzet küzdelmeinek történetéből megtanulhattuk, hogy egy jó szó, meleg kézszorítás és a testvéri szeretetnek őszinte megnyilatkozása a szívekben mindig biztosabb útra talál, mint az akadémiai igazságok egész könyvtára. S ebből következik, hogy a magyar társadalomnak úgy kell szeretni a szeretetre érdemes románt, mintha egy ember szeretne egyetlen embert. Próbálja meg a magyar társadalom – mint egy test, egy lélek – nyújtsa ki jobbját, s meg fogja látni, hogy azt a kezet, mely szeretetet kínál, a románság hálásan fogja megrázni. A nemzetiségi kérdés sorsát a törvényhozás csak támogathatja. Eldöntése a szívekben történik meg”. 

És hogyan is kezdjük el? – tette fel a kérdést, amelyre rögtön válasszal is szolgált: „Hát úgy, hogy először is elszakadunk a hóbortosok és rosszakaratúak kúriájától s alkotunk magunknak egy Román-Magyar Testvériségi Kört, amelyben minden kínálkozó alkalommal összejövünk, megbeszéljük bajainkat, sérelmeinket, kívánságainkat. Nagyenyeden, ott ahol összevesztünk, ott fogunk kibékülni, ott fogjuk egymást akár meg is követni és ott fogunk összeölelkezni. Előbb, vagy utóbb. Ennek be kell következnie. Eleinte leszünk talán csak ketten: egy magyar és egy román. Azután leszünk négyen, nyolcan s végre százezrek és milliók... A román–magyar szeretet megpecsételésére a jövő télen pedig megtesszük az első lépést. Szerencsénknek fogjuk tartani, ha táncvígalmainkon a román urak tömegesen fognak részt venni és örülni fogunk, ha a maguk báljaikba a román urak is meghívnak bennünket. A táncrendek mindenikén legyen ott a francia négyes, a keringő, a csárdás, a kaluser és az ardeleana. S ha az első próba jól sikerült, azok, akik egymást megértettük, megszerettük: a jövő nyáron az enyedi szabad ég alatt rendezünk egy magyar–román testvériségi bált, összekötve egy ünnepéllyel. Ott bemutatjuk magunkat s azt fogjuk mondani, hogy a román–magyar testvéreknek ez meg az a kívánsága. Kell-e mondani, hogy olyan fényes fogadtatást, amilyen ez lesz, Budapest még soha sem látott?”

Hasonló érzelmeinek adott hangot Solymosi Román dolgok című írásában is, amely 1890-ben szintén a Közérdekben látott napvilágot, és amelyben többek között ezeket írta: „Romániai második utazásom alkalmával is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a román közvélemény megnyerésére nekünk kell az első lépéseket megtennünk. Ezt kívánja a mi gavalérossá izmosodott igazságszeretetünk s a társadalmi szokásoknak azon nemzetközi szabályai, amelyeknek a politikához semmi köze sincsen. De még azért is, mert ez a mi szomszédunk minden udvariassági kitüntetésre a legnagyobb mértékben méltó. Ismerjük el tehát mindenkinek az érdemeit... tegyük meg azt, ami tanácsos, méltányos, eszélyes és igazságos. Ismerjünk meg lehetőleg minden nemzetet alaposan, de különösen azon szomszédainkat, akiknek társadalmi úton megnyert barátságát politikailag is meg kell becsülnünk s akiknek nemes jobbját csak büszkeséggel szoríthatjuk meg”. Majd odébb: „A dolog igen egyszerű, mert mi különben sem tagadtuk el soha azt, hogy a szép román dolgokat szeretjük. Gondoljunk csak vissza az Ivanovici-féle »Valurile Dunării« című keringőre, amely nálunk nemcsak a kintornába, de még a dudába is belekerült, s amelyet Magyarországon véletlenül éppen én hoztam forgalomba. Vajon mit szerettünk meg olyan nagyon mi ebben a keringőben? Bizonyára nem a háromnegyed ütemet, hanem azt, ami benne mélységesen román volt. Egy pár évvel ezelőtt  egy szerény kis budapesti zongorázó Nagyváradon járt, ott meghallott egy román népdalt, feljegyezte a jegyzőkönyvébe, s hazajövén, nemsokára megcsinálta az úgynevezett »Nach Groswardein« című zeneművet, amelyet ma már mindnyájan ismerünk, amely dal a román népdalok közt a legközönségesebb. A román nép ajkán van ennél százszor és ezerszer becsesebb és szebb. Csak elő kell venni. Meg kell ismerni. A más nemzetek felületességére ne válaszoljunk hasonló felületességgel. Szeressük azt, aki a szeretetre érdemes”.

1896 őszén vízaknai képviselőjelöltként indult a parlamenti választásokon. Október 26-án román nyelven tartotta programbeszédét választói előtt e városban. Terjedelmes és tartalmas beszédéből ez alkalommal az alábbi részt ragadom ki: „Egy nemes emberhez méltó egyeneslelkűséggel nyújtom tehát jobbomat a román testvérek felé, s azt mondom, hogy megválasztásom esetén megpróbálom a román–magyar kérdést őszintén szolgálni, éspedig nemcsak a politika érzéketlen fegyverével, hanem a magyar szív melegével is. Nem a pörlekedés és az oktalan feleselés eszközeivel, hanem a társadalmi érintkezésből önként áradó szeretettel. És ha Isten segít, megteremtem a Román–Magyar Testvériségi Kört... Ez a Kör azzal fogja megkezdeni működését, hogy egy irodát állít fel Budapesten s egy másikat az erdélyi részekben. Irodáink evidenciában tartják az erdélyi románság munkaerejét s közvetíteni fogják a magyarországi nagyobb vállalatok felé. Az erdőségek legújabb üzemtervei sok román munkás kezéből vették ki a megélhetést s az a nép ma tehetetlenül  és tanácstalanul áll a hegyek között. Hány családfenntartó vesztette el kenyerét a cséplőgépek elszaporodása miatt? Hány munkáskezet kényszerített szomorú tétlenségre a gépipar általános fellendülése?! Nos, az említett két iroda nagymértékben segít a bajon. A hegyilakók elmennek Budapestre vagy az Alföldre s mindenüvé, ahol a munkát jól megfizetik és télire megrakodva térnek szeretteik karjai köré, megrakodtan pénzzel, megrakodtan civilizációval.”

Közművelődési megvalósítások

A fentieken kívül közművelődési téren is hasonló elképzeléseket hirdetett és valósított meg a századfordulón. 1882-ben például, a budapesti írók és művészek egyesületének közreműködésével, társasutazást szervezett az Al-Dunára, amely alatt Turnu Severinben a magyar küldöttség igen meleg fogadtatásban részesült egy román értelmiségi csoport részéről. 1900-ban, a román–bolgár konfliktus idején – az 1849-es félreértések orvoslása végett – Lahovary külügyminiszterhez intézett beadványt, amelyben önkéntes magyar csapat beszervezését és részvételét javasolta, amely a románok oldalán viselne majd hadműveleteket. A román színműirodalom népszerűsítése végett Alexici Györggyel lefordíttatta R. D. Rosetti A lecke című darabját, amely a szerző jelenlétében, 1900. június 7-én került bemutatásra a budapesti Népszínházban. A sikeren felbuzdulva, Solymosi, a város intelligenciája jelenlétében, Szebenben is megismételte az előadást. „Mintha egy test és egy lélek lett volna a román és a magyar – írta ez alkalommal Solymosi. – Mert látszott, hogy mindenki azt gondolja magában, hogy a művészetekben találkozhatunk, ismerkedhetünk s fokozatos következetességgel szerethetjük egymást. És ha megszeretjük egymást, mint társadalmi tényezők, vajon ki és mi intézi a jövőben ennek az ölelkező társadalomnak a sorsát? Intézzük bizonnyára mi magunk és intézze a mi szívünk!”

1903. június 14-én, ugyancsak Solymosi közreműködésével, I. L. Caragiale Năpasta című darabja került bemutatásra a Népszínházban, amelyet Alexici György még 1900-ban magyarított. Tudomásunk szerint ez volt az első Caragiale-előadás Budapesten. Ez alkalommal Bogdan Petriceicu Haşdeu, a Román Tudományos Akadémia akkori elnöke elismerő szavakat intézett Alexici Györgyhöz, amelyek Solymosi Elek jóvoltából 1900. július 29-én a Közérdek hasábjain is olvashatók voltak: „A magyarok Budapesten előadták egy bukaresti román író darabját; előadták minden féltékenykedés, kicsinyeskedő aggodalom és minden romániai megkeresés nélkül. Ebből az esetből nagy következtetéseket kell levonnunk... Mi természetesebb tehát, mint a mi csatlakozásunk az önök munkaköréhez? Ezennel csatlakozunk ahhoz s azt mondjuk önöknek, hogy folytassák a megkezdett munkát a megtalált úton, mert az önök sikereinek két nemzet fog tapsolni!”

„Amikor én éheztem” 

Mint említettem, az enyedi Közérdek sorozatban hozta 1905-ben színésznaplójának terjedelmes részleteit, amelyek a következő címek alatt láttak napvilágot: Amikor én éheztem, Színészbabona, A sugó, Színészgondolatok, Egy vidéki vendégszereplés, Budapest magyarosítása, Amikor be voltam csukva.

Naplója születésének körülményeiről pedig így számolt be olvasóinak: „Megígértem Török Bertalan barátomnak (aki különben a lap főszerkesztője volt), hogy a Közérdek számára megírom 37 évről szóló színésznaplómat. Ez persze még nem lett volna valami nagy baj, mert hiszen az ígéret elől könnyen ki tudtam volna színészkedni abban az esetben t.i. ha pénzt nem vettem volna fel rá. Nem kölcsönt, de valóságos előleget vettem, amivel nem maradhattam adós sem két, sem három egyenlő részletben. Török Bertalan persze azt hiszi, hogy én amolyan gyakorlott író vagyok. No hiszen mindjárt meggyőződhetik, hogy az ő pénze veszve van. És meg is nyugodhatik a ritkán használt szellemeskedésből, hogy – több is veszett Mohácsnál. Igaz, hogy említettem Bertalannak a Naplómat, de ez a Napló nem jelent valami irodalmi munkát, hanem csak amolyan rapszódikus képcsoportokat, melyekben az engemet érdeklő esetek minden összefüggés nélkül vannak följegyezve. A dolog vége az, hogy a szerkesztő barátom a sarokba szorított s azt mondta, hogy írjak amit akarok, mert ő az előleget vissza nem veszi s a legrosszabb esetben nekem ajándékozza. Meg voltam fogva. A pénzt vissza nem adhatom, mert elköltöttem még mielőtt megkaptam. De akkor sem adhatnám vissza, ha el nem költöttem volna, mert az ilyesmi nem szokásom.

– De hát az Isten szerelmére kérlek, mond meg legalább, hogy mit írjak bele ebbe az én színésznaplómba?

– Írj amit akarsz – válaszolt barátom. – Írd meg a művészeted titkait, bohém életed eseményeit, komikus élményeidet és beszélj valamit a szerelmi történeteidről.

– Egyszóval, azt kívánod, hogy papírra tegyem múltamat. Jól van. De aztán ne haragudj, ha a komikus Naplója tragikus momentumokból fog kitelni. Ne húzd fel majd az orrodat, ha nevetős arcom könnyezni fog, s kacagásom zokogásba fúl. Az én életemben ez már másként nem is lehetséges. A múltam bohéméletnek látszott ugyan, de alapjában véve nem volt más, mint a szomorú történetek láncolata”.

Kijelentéseinek igazolásaképpen következzen Amikor én éheztem című tárcacikke:

„1869-ben a Timár Jancsi igazgatása alatt – magas termetemnél fogva – Csabán, Hódmezővásárhelyen és Békésen a hősszerelmes szerepeket játsztam. Akkor még nem voltam komikus, mint a Népszínháznál az utóbbi időben. Vagy tán éppen azért voltam komikus, mert hősszerelmes voltam.

A hatvanas évek színészgenerációját még úttörőknek nevezték, s a tördeléssel járó koplalás akkor még amolyan bohémdicsőséget jelentett. Ma már ez persze másképpen van. A mai nyugdíjegyesület megmenti a színészt az éhenhalástól s cserébe hosszú haldoklásról gondoskodik.

Az említett évben Timár Jancsi társulatával Csabáról Békésre rándultunk. Persze csak úgy gyalogosan rángatodztunk. Nem panaszként mondom, mert hisz a gyaloglás ez alkalommal nagy örömet és igazi színészboldogságot árasztott reám. A békési út mentén, egy gólyákkal tarkázott nádas mellett haladva, halálosan beleszerettem mosolygó Katiczába. Azért nevezem mosolygónak, hogy megtudjam különböztetni ama Katiczáktól, akikbe később halálosabban szerettem bele. Tehát – mondom – a békési országúton roppant szerelmes lettem Katiczába úgy körülbelül háromnegyed tízenegy óra felé. Mosolygó Katicza gyalogolt, mint egy japán amazon, s én gyalogoltam mint egy búr baka; Katicza éhes volt, mint egy velencei galamb s nekem a gyomrom úgy korgott, mint valami turoczszentmártoni farkasnak.

Egyszóval e rokonszenvező érzelmekből rokoni érzések fakadtak. Az éhség hasztalan macerált. Lírai udvarlással haladtam Katicza mellett, s mire a békési sátoroscigányok kormos épületeihez értünk, mindkettőnk jövőjét már rózaszínben láttuk.

Megérkeztünk Békésre. Az érkezésnél senki sem jött elénk. Kipihentük az út fáradalmait. Hitelbe megettünk két-két lágytojást, s kerülve a zajos szertartásokat: férj és feleség lettünk. Békés egyetértésben éltünk az egész szezon alatt. Boldogságunkat csak rendszeres koplalásunk zavarta meg. Mentől jobban szerettük egymást, annál jobban gyötört az éhség. Ha eszembe jut, most is sajnálom a mindig jó kedvű Timár Jancsi direktorunkat, aki szegény, nemcsak önmagáért koplalt, de érettünk is.

Borzasztó a koplalás. A színészé még sokkal borzasztóbb, mint akármiféle szegény emberé. Mert a szegény ember elmehet koldulni, vagy fát vágni, utcát seperni, de a színész ezt nem teheti meg. Aki még soha sem éhezett, annak fogalma sem lehet az éhezésről. Az éhezőnek úgy tetszik, mintha a feje ágyúcső volna, s mintha ebből a szemgolyókat a dinamit erejének százszorosa akarná kilőni. Éhezés közben az ember úgy érzi, mintha egy valóságos evőgép volna. Képzeletben eszik az egész ember. Eszik a szem, a fül, az orr, az agy, a vágy, a remény, egyszóval minden-minden, csak éppen a száj nem eszik. A békési éhezés is ilyen volt.

Mit tehetett a fiatal házaspár? Vicceket faragott, nevetett és csókolódzott. Mentől éhesebbek voltunk, annál jobban csiklandozta ínyünket a hódmezővásárhelyi gulyás, a kolozsvári káposzta, a tordai pecsenye s a nagyenyedi kolbász. Nagy megnyugvásomra volt a Katicza türelme, mert soha semmiféle szemrehányást sem tett. Úgy viselte magát, mintha más helyzetünk és jobb sorsunk nem is lehetne.

Borzasztó állapotunkból egy fura ötletem szabadított meg. Megtudva, hogy Békésen a betegeknek ételt szoktak küldeni, hamarosan egy levelet írtam Timár Jancsi direktoromnak, amelyben tudtára adtam, hogy egyelőre nem játszhatom, mert ágyban fekvő beteg vagyok, s kértem, hogy írja ki ezt a színlapra. Úgy is történt. Másnap a színlapokon mindenki olvashatta, hogy »Solymosi beteg!«. Az ötletem fényesen bevált. Nosza megindult az ételküldés. Némely nap öt-hat küldemény is érkezett. Csak egy bibije volt. Az volt a nagy baj, hogy minden háztól köménymaglevest küldtek. Egyszer pirított kenyér volt beleaprítva, máskor szárított zsemle, majd megint fehér kenyér, vagy laskatészta. De mindig köménymagleves. Köménymagleves reggel, köménymagleves délben, köménymagleves este. Azóta sem tudom megérteni, hogy honnan vettek Békésen annyi köménymagot. Azt kell hinnem, hogy az én betegségem alkalmára vagonokban szállították.

Eleintén jó étvággyal fogyasztottuk el a küldeményeket. Hajh! De később! Néhány nap múlva úgy megundorodtunk a köménymaglevestől, hogy az ételhordókat szerettük volna kidobni s a tálakat a fejükhöz vágni. Pedig még meg is kellett köszönni.

Hopp! Megvan! Egy új ötlet. Ezt is én találtam ki. Nem hiába neveztek engem a kritikusaim ötletes színésznek. Megvan!... Fogtam magam s meggyógyultam.

Persze. Hadd legyen most Katicza beteg. A nőknek bizonyosan csirkebecsináltat küldenek Békésen. Igen, igen. Hiszen egyebet nem is küldhetnek. Helyes. Mindennap csirkét eszünk. Ha a levet megunjuk, majd kiválogatjuk a csirkét. Másnap a színlapon már ez pompázott: »S. Katicza beteg«.

A kilincselés újra megkezdődött. Egy valóságos népvándorlás áradt a házunkra. Most már nemcsak a hölgyek szobalányai hordták a köménymaglevest, hanem az agglegények és özvegyemberek kocsisai is. Teremtő szent Isten! Ez a város meg van háborodva! Ennek a városnak nincs egy csepp belátása, nincs szíve és nincs pörkölt csirkéje. Irgalom, irgalom! Tisztelt úri fertály! Kegyelem!

Lázba estünk. Azt is megátkoztuk, aki a köménymaglevest kitalálta, azt is, aki készítette, azt is, aki küldte és azt is, aki hordta. Valami újfajta betegség lepte meg Katiczát meg engem. Köménymag-iszonyba estünk, vagy valami olyan köménymagrák-féle betegséget kaptunk. Félretettem a szégyent. Hallucináltam. A téboly környékezett. Kiabálni kezdtem: Pörköltet ide! Túrós csuszát ide! Töltött káposztát ide! A küldöncök természetesnek találták a színész-bolondériát. Híven elmondták otthon az izenetet, amiből a publikum azt következtette, hogy a beteg S. Katicza már meggyógyult. Békés megyei logika!

S amikor mind a ketten veszedelmesen megbetegedtünk, akkor senki sem küldött többé – még köménymaglevest sem!”        

(Borítókép: A Népszínház 1877-ben)